Egy hete még dühös voltam és csalódott. Úgy éreztem, hogy már megint az van, ami egész életemben. Soha, semmi nem elég jó. Teljesen mindegy, hogy mit csinálok, teljesen mindegy, hogy mások elismerik, kedvelnek, vagy megbecsülnek, úgy gondolják, hogy tehetséges vagyok, de neki ez sem elég annyira, hogy egyszer kimondja, vagy lássam, vagy érezzem, vagy valahogy tudassa velem, hogy elégedett azzal, amilyen vagyok. Nem valami mást képzelt, nem akart többet kihozni ebből a projectből, nem szeretné, hogy több legyek, csak éppen ennyi, éppen ilyen.
Nem tudunk felnőni, amíg velünk vannak a szüleink. Vagy ha mégis, az egy szomorú elszakadás.
Azt hiszem, akkor magabiztos igazán az ember, akkor tud hinni igazán magában, ha ők hisznek abban, hogy van értéke.
Minden elismerés szétfoszlik, ha ők nem erősítik meg. Egyetlen megjegyzés elég, hogy újra bizonytalanná váljunk, és egyetlen mondat új erőt adhat.
Nem tudom ezt jobban mondani.
Szóval egy hete még ez járt a fejemben. Most pedig aggódok, hogy mi lesz vele. Megriadok attól, hogy gyöngének lássam, és félek, hogy elveszítem. Dühös vagyok, hogy egyetlen pillanat alatt eltűnhet az életemből, és akkor én itt maradok egyedül, felnőttségem teljes súlyával.
Úgy képzelem, hogy ez nem történhet meg. Most nem. És holnap sem. Majd szépen meg kell gyógyulnia, haza kell jönnie erősen, félelmetesen, kritikusan. Újra olyannak kell lennie mindennek, ahogy múlt héten, vagy nagyon régen, mikor még kicsi voltam. Én pedig újra mindennap küzdök majd azért, hogy jobb legyek, egyre jobb, és egyszer végre azt mondja: Büszke vagyok rád. Pont ilyen gyerekre vágytam.
Na, akkor majd felnövök én is.
