Órák óta azon gondolkodom, vajon hogyan lehet leírni azt a fájdalmat, amire az Én Apám (az én erős apám) úgy tud visszaemlékezni: Semmi egyebet nem akartam, csak hogy vége legyen. Bármi áron.
Talán úgy lehetne elmondani, ahogy a végtelent próbálnám elmagyarázni egy véges világban élőnek.
Mama azt mondta ma, kongassam a dinnyéimet, és ha majd "úgy" konganak, akkor levehetem őket a szárukról. Akkor már elég érettek.
Azt mesélte, sárga bélű görögdinnyét termeltek. 10 kiló alatt az már nem volt dinnye, az 5 kilós meg ment a libáknak.
Emlékszem rá... emlékszem a dinnyékre.
Álmodom.
Sárga bélű dinnyét eszek a tanyán, alig érem fel az asztalt. Sikítok, mert a libámat megtámadták a többiek, csípik, marják. Sírva futok segítségért.
Apa jégszobrot farag nekem, ami márciusig áll az ablakom alatt, végül egészen apróra csepegteti a tavaszi nap. Pettyeket is fest a garázs oldalára.
Táncolok az udvaron egy seprűvel, és éneklek hozzá. Mama hátraveti a fejét, annyira nevet.
Apa úszni tanít, és horgászunk is egy csónakban ülve. Nem érem el a pedálokat, ahogy az ölében ülök. Én vezethetem a GAZ- t.
Nem ismerem még a félelmet. Eszembe sem jut, hogy valaha féltenem kell őket.
A dinnyék beértek.
