Nélkülük

Nem jellemző, hogy a gyerekeim gyakran lennének távol tőlem. Nem szoktak egész nyáron szerteszét utazgatni, rokonoknál bomlasztani az elméket... általában itthon vannak. Ez a mostani nyár kivétel a munkám miatt.
Most is anyáéknál vannak. Ezúttal nem "megőrzés", hanem nyaralás az unokatesókkal.
Tegnap, mikor felhívtam őket, a Nagy éppen a közelben volt, de nem akart velem beszélni. Két lehetőség van: Vagy haragszik rám, vagy nem hiányzom neki.
Nincs hiányérzetem nekem sem.
Nincs olyan érzésem, hogy a napjaim ürességtől konganának.
Nem vesztem el az identitásomat, ha gyerek nélkül telik az idő... Ez baj? Mindenki azt kérdezi tőlem (bár alig beszélek valakivel), hogy hiányoznak- e. Nem. Na jó, szívesen megszorongatnám őket, és az illatukat is beszívnám, viszont határtalanul élvezem a nyugalmat, a csöndet, és adott esetben az egyedüllétet.
Tegnap azon gondolkodtam, hogy ha valami oknál fogva nem született volna gyerekem, akkor hol tartanék most. Azt hiszem, lenne bennem egy nagy adag kielégületlenség, és azt hiszem, ezt a hiányt beforgatnám más dolgokba. Talán komoly pozícóm lenne valami cégnél, de lehet, hogy könyvet írnék, vagy agyonra tanultam volna magam eddigre. Biztos találnék gyerek nélkül is olyan célokat, amikbe energiát fektetnék, és amiktől jól érezhetném magam. Lenne azonban a lelkemben egy kis rekesz, ami sötét lenne, üres, hideg és fájó. Ez a rekesz most a legfényesebb. Még így, nélkülük is...