Néha jó lenne magamat kívülről látni. Nem ismerni azokat az érzéseket, amiket csak én tudok, és amik kiülnek az arcomra, vagy meghatározzák a viselkedésemet.
Nem látom magam, mikor a 30- 40 fokos lakásban ténfergek, megfőzöm, elmosom, elrakom, odaszólok, beszólok, már megint kupi van, mi van, mit mondtál?, nem hallom, nem figyeltem. A hasonlóképp 30-40 fokos irodában sem látom magam, mikor a századik hibás iratot próbálom összepasszítani, unom nagyon, bosszant a meleg, a nem haladás.
Azt mondják, van egy olyan arcom, ami félelmetes. Mr. Darcy úgy mondja, utálja, mikor "ilyen" a fejem. Én meg utálom, mikor "ilyenkor" kutatva néz, figyel, és próbálja megfejteni, mi van velem. Fáradt vagyok olyankor, és melegem van, vagy tehetetlen vagyok, vagy épp annyi minden jár a fejemben, hogy belekezdeni is kár. Semmi extra tehát, de ő utálja. Atibi azt mondja, nem szereti, mikor "így" nézek. Mondjam meg inkább, amire gondolok, mert "ettől" a nézéstől kiveri a víz. A fiúk nem mondanak semmit, de "ilyenkor" nyugtalanok lesznek, rosszkedvűek, és általában egymással veszekszenek.
Jó lenne látni ezt kívülről, hogy tudjam, milyen NE legyek. Vagy összehúzni magam egészen kicsire, hogy észre se vegyenek, ne érzékeljenek belőlem semmit. Nem lenni, nem hatni, nem mérgezni. Amikor meg jó a kedvem, kitágulni, hatalmasra növeszteni a csápjaimat, és belevonni mindenkit a vidámságba. Vagy egyiket sem. Mi lenne, ha egy finoman kidolgozott viaszbabává változnék, akinek egyáltalán nincsenek hangulatai, eltűnik, feloldódik a másokéban, és észre sem venni, ha ott van valahol. Mennyivel könnyebb lenne!... Nekik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése