Egyáltalán nem vágták le a haját. Csak csináltak egy csíkot, aztán bevarrták, és egy tapasz van rajta. Azt mondja, kalapban kell járnia, mert a szél lengeti a tapaszát.
Volt a szobájában valaki, akinek az orrán keresztül fúrtak az agyalapi mirigyéig, és úgy műtötték ki a daganatát. Rosszul vagyok, ahogy meséli. Azt mondja, ne borzadjak, ez egy új technika, néhány éve még mindegy volt, miféle tumor, simán belehaltak, mert nem tudták műteni. Az a baj, hogy nagyon vizuális vagyok. Látom, érzem, amit mesélnek. Elképzelem azt a gyilkos húscafatot- beleképzelem a fejébe, aztán az enyémbe... A paprikában is szokott olyan nőni, azt szeretem megenni- kis vadhús a belsejében, finom, sima, ízes.
A Marika nénit is elmeséli, aki leesett az ágyról wc- re menet, ő meg toporgott mellette, mert nem hajolhatott le segíteni. Végül a nővérek feltették, a néni meg felhívta a lányát. Úgy búcsúzott tőle: Gyertek, amikor tudtok, én itt leszek az ágyon... vagy az ágy alatt. Nevet nagyon. Én is. De mégsem.
Átértékelte az életét.
Mind azt mondják, hogy átértékelik az életüket. De mit? Mit értékelnek át? Mit értékelünk át? Ha az ember szeret élni, szereti a körülötte élőket, a munkát, a pihenést, a napokat, és az éjjeleket, a könnyeket, a jókedvet... Ha mindezek fontosak, akkor mit változtat ezen a halál közelsége?
1 megjegyzés:
A hétköznapokban fontosnak hitt dolgokról (az apróságoktól az igazi nagy dolgokig) ilyenkor derül ki, hogy valóban fontosak-e. Ami tényleg fontos: maradhat, a többi mehet a levesbe.Könnyedén, zsigerből, csípőből (=nem küzdelem árán). Én így jártam.
Megjegyzés küldése