Pedig egészen jól indult a nap. Frissen robogtam be az iskolába, keresgéltünk a portással egy értékelhető tesi tanárt. Jó nagy nyüzsgés volt, szünet, gyerekhegyek. Na végre van itt valaki! Mondom neki, sorolom a kitételeket, a lehetőségeket, hová, mikor, mennyiért. Igen, van róla írásos anyag, adom is mindjárt, itt van a dossziéban. Pakolom ki a holmikat, megvan, adom oda, de siet, mindjárt csöngetnek. Megvan, megoldottuk, pénteken keressem. Jó.Aztán még néhány óra munka, és mehetünk haza. De hol a kulcs? Hol az autó kulcsa? Túrás, keresés, ebben profi vagyok. Kipakolok, bepakolok. Keresi mindenki, nincs, csak a pótkulcs (de micsoda szerencse, hogy pár napja betettem a táskámba)! Akkor nincs más, pótkulcsozunk. Indítok, hát nem megy. Csak tekeri, tekeri, de nem indul. Igen, a pótkulcs nem passzol már egy ideje, néha vacakolt, valami immobilájzert emlegettek, blokkol, vagy mi. Mit is lehet csinálni? Semmit. Az autót nem hagyhatom itt, feltörik, vagy valami lesz vele. Sőt! Mi van, ha valaki itt sétál, és keresi a gazdátlan kocsikat? És elviszi. Nem. Az autó nélkül nem megyek sehova. Kinek szóljak? Atibi. És jön is persze, vesz közben kötelet (mert az nincs, egy hete vette ki mr. Darcy), de még elrohan egy villamosság szerelőhöz megnézeti a kulcsot: igen, az immo (ők mondják így, profik hívják immonak azt a szar kis piros pöttyöt, ami nélkül meg vagy lőve. De milyen remek szerkezet volt valaha a trabantunk, az nem kért pöttyöt, nem blokkolt, csak ment szépen, ahogy kell)! Szóval immo nincs, elromlott, hasztalan próbálkozom, marad a húzás. Felkötjük, Atibi kérdi, húztak- e már. Engem? Ezerszer. Én az a nő vagyok, aki profi vontatott, aki mindig szív a kocsikkal (a ladánk soha senkivel nem robbant le, velem 3 év alatt háromszor legalább). Indulunk, és akkor látom, hogy én ugyan jó vagyok, jól ülök (csak a kormányt alig bírom tekerni, a fék olyan kemény, hogy két lábbal kell nyomnom), de Atibi még biztos nem húzott senkit. Nagy lendülettel indul, az autója megpattan, rajtam is ránt egyet. Jézus! Kiszakítja az elejét. Száguld végig a városon, hirtelen fékez, alig bírok megállni. Ordítok, közben szól a rádió, ez az, felhívom a rádiót, a Gongban mindig bemondják az ilyet, fel is veszik, mondom, mi van. Oda a kulcsom a kis, fluoreszkáló tengeri csigákkal, most meg letépik a kocsim orrát. Segítsen valaki, mert nem érek haza épségben. Jó, persze bemondjuk mindjárt. De nem mondja, nem mondja, érnénk ki a városból, ott már száguldhatunk, bánja a fene! Pirosnál kiszállok, futok előre: lassabban indulj, kérlek, kérlek, szétzúzzuk az autókat! Jó, persze, zöld van, szállj be! És megyünk, indul, a kötél szétszakad, én ott maradok, fekszem a dudán, ő megy könnyedén. Nem lát engem, púpos- rakteres autója van, alig lát hátra valamit. Végül fékez, kiszállunk, millió autó kerülget, nem dudálnak, köszönet érte, van elég bajom. Kötözi a kötelet, szar gyártás, csomózza, húzgálja, én fetrengek a kocsi alatt, hát ez abszurd.És akkor végem van, nem bírom tovább. A feszültség kijön a legmorbidabb módon. A baj tetején egy iszonyatos vihogás tör rám. Állok ott, és látom magunkat kívülről, persze kissé gyorsított tempóban, épp, mint egy burleszk. Igen, igen Stan és Pan jut eszembe, ahogy ott futkosunk a kocsik körül a forgalomban, ez nevetséges, muszáj nevetnem, pedig még szörnyű megpróbáltatások várnak rám, ez bizonyos. Végül csak hazaérünk, az autó begördül a ház elé, legalább itthon van. Már az jár a fejemben, miképpen kell majd kulcsokat rendelni, behúzni az autót a szervízbe, összehangolni a gyűlölt immoval, fizetni, fizetni, fizetni. És hogyan fogok dolgozni? Sebaj. Van internet, van telefon, Atibi elmegy a tárgyalásokra. Milyen jó, hogy a hónap elejét megnyomtam, már csak aláírják a szerződéseket, a fizetésem nagy részét már összedolgoztam. Jobb is egy kis leállás, Nagyfiam kamaszodásának újabb hulláma van, rettentően érzi magát. Nem tud beszélni, nem tud felelni, sírnia kell mindig, vagy ordítani, megöli a feszültség. Pár napot vele töltök, az jó lesz neki. Délelőtt itthonról koordinálok, délután babázok a kiskamasz gyerekkel. Jó lesz így.Aztán itthon szomorú csend, mr. Darcyval még jó előtte összevesztünk. Egyszerűen nem bírom, ha a baj tetején kiabál valaki. Ha felhívom, hogy segítség kell, akkor ne az legyen a legfőbb téma, hogy mekkora hülye vagyok, mert attól nem oldódik meg semmi. Itthon már nem vitázik, felesleges, tudom anélkül is, hogy elveszett a kulcs, hogy drága lesz, hogy elbénáztam… ezt tudom veszekedés nélkül is. Nagyfiam pislog csak elveszve. Két órát aggódott, hogy nem jutok haza, próbált hívni, talán segítene is, ha volna módja, ha nagyobb lenne, nem csak egy szomorú, gátlásos kiskamasz. Ő segítene, ha tudna, hívna, ha tudna, de a telefonom közben lemerült, így csak aggódik.
Olyan az este, mint bármikor. Jeges szél fúj, és előkészítjük a bicikliket.
Jöhetne a tavasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése