Mosolyok

A minap egy gimnáziumban voltunk bemutatón. Míg várakoztunk, a falakon régi tablókat nézegettem. Azon méláztam, vajon mi lehet azzal a sok szép, fiatal lánnyal és fiúval, akik 1965- ben, 64- ben, 72- ben, 80- ban érettségiztek. Mosolyognak rám a falakról, rám, aki még nem is éltem, vagy épp csak megszoktam itt, a Földön, mikor ők már érettségiztek. Közben a folyosón fiatalok zsibongtak. Olyanok, akik néhány hónap múlva fognak érettségizni.
Megint az a melankólia kapott el, ami akkor tör rám, mikor az idő múlásán tűnődök. Valahol itt a városban az én arcom is ott figyel a többiek mellett izgatottan, várva a holnapot, mikor majd elkezdődik az "élés".
Szóval így nézelődtem, mikor éppen szemben velem, az osztály fölött, ahová belépni készültem, egy ismerős arc tűnt fel. Egy szépséges lány, hibátlan mosollyal. Mennyire vidám, mennyire igazi a nevetése! Tudod, nem olyan rejtőzködő, kamaszos félmosoly, nem is a kihívó,"már nő vagyok" pillantás, hanem az, mikor őszintén, védtelenül felkínálja valaki az arcát. Belenevet a lencsébe tiszta szívvel. Tényleg gyönyörű.
Tudom, ki ő. Még abból az időből ismerem, mikor én is az érettségire készültem egy másik iskolában. Talán éppen elsétált mellettem csinos, fiatal tanárnőként, míg én a lányokkal a tablót hurcoltam végig a folyosókon. Mikor új fényképészhez mentem, mert nem tetszett az első kép, ami készült. Gondoltam, rossz a beállítás, ezért újat csináltatok. Nem lett jobb az sem. Nem a fényképésszel, hanem az én mosolyommal volt a baj. Az nem tudott ragyogni. Melankolikus, szomorkás és szégyenlős volt.
Talán valaki megáll előtte olykor, abban a másik iskolában, és arra gondol: Milyen különös ez a lány. Vajon mi lehet vele? Tud- e már gyanakvás nélkül ránevetni az emberekre?
Kösz, jól vagyok.