Játszd el azt, hogy...

Az úgy kezdődött, hogy 22 évesen a szalagos magnó mellett énekeltem ezt a dalt. A lemez összes dalát fejből tudtam, és tudom még ma is. Minden szöveg rólam szólt... "A hiába szép" őrületes volt. Emlékszem, volt olyan hajnal, mikor futottam a városban, aztán a parkban megálltam, megettem a tulipánokat, és rohantam tovább. Jó lett volna akkor mindent egyszerre megkapni, megízlelni.
Ezt is nagyon szerettem, mert igaz volt, velem történt, és ő  egyáltalán nem értette, miért nem működik semmi jól velem. Én mégis sokáig azt hittem, ő a helyes út. Aztán elmúlt ez is.
Az évek teltek, és az Iskola megtanított rá, hogy a lángot lejjebb kell csavarnom, ha életben akarok maradni.
Néha azért még visszamegyek az álmokba, de reggelente mindig csak előre nézek. Ami volt, elmúlt, már más ember vagyok én is, és tudom, hogy ilyet már soha nem akarok. Most a forró nyárban is gyakran eszembe jut ez a dal. Talán mindig is erre vágytam...

Nem akartam olyan hétköznapit, hogy csak úgy felnőttesen elmegyünk moziba, aztán haza a házunkba, vagy ücsörgünk egy teraszon, és azt tesszük, amit más házaspárok tesznek, mikor kettesben töltenek egy estét.
Valami olyat akartam, ami emlék marad később is. Kicsit akartam azt a régi, eszeveszett, nekivágós érzést. Úgy elindulni, hogy ki tudja, mi lesz. Kalandot keresni, valami mást, mint ami a megszokott.
Úgy is lett. Nevettünk, élveztük az éjszakát, játszottunk felelőtlen gyerekeket.
Nehéz volt.
Nehéz gyereknek lenni, ha már felnőtt vagy.
Nehéz felelőtlennek lenni, ha felelősség nyomja a válladat.
Nehéz úgy tenni, mintha még mindig az lennél, aki már nem vagy.
De érdemes megpróbálni.


Ps: Váratlanul találtam a szórólapot péntek éjjel. Még hogy nincsenek jelek, amik csak neked szólnak!