Most már kezdem unni, hogy mindent szétmos az eső. A hegyek, ahova járunk, elfolytak. A barlangunk beázott. Erre a hétre le kellett mondanunk minden kirándulást, ami fölöttébb kellemetlen. Tegnap este még azt hittük, holnap elindulunk, hisz a Híradóban azt mondták, "csak" Visegrád veszélyes.
"Dömöst nem mondták! Hát Dömös biztos jó; azt nem mondták, hogy nem jó!"
"Na, ne már! Ezt nem mondod komolyan! Nem mondod, hogy elhiszed magadnak, hogy ez lehetséges! Hogy mit tegyél? Tudod, mit kell tenni, csak nem akarod, mert attól szomorú leszel. Jó,menjél fel, nézd meg a szakadékot! Nézd meg, hogy lásd a valóságot!"
Egy hét itthon, iroda költöztetés, papírmunkák rendbetétele... és és és némi törődés a fiúkkal.
Jé, tanulok velük!
Jé, mesélek nekik este!
Jé, átnézem a cuccaikat, és- jé!- megint hot- dog volt a vacsora (jó régen volt már).
Igen, tudom, nem helyes ez az anyai hozzáállás. Ez a folyton rohanó, gyakran elmenő- nem otthon ülő hozzáállás. Igen, ilyen mentalitással nem lehet tisztességesen figyelni ennyi gyerekre. Igen, pontosan ezt látom más egyéb felnőttek szemében. Meg olyat, hogy miért is vannak ők hárman, és ha már mégis, akkor meg miért nem tudok én megállapodni az ehhez méltó ősanyai létben.
Mert nem. Mert vannak felismerések (magunkkal kapcsolatban is), amikre az út folyamán jövünk rá. Akkor, mikor már nem lehet dolgokat visszacsinálni. Olyan dolgokat, amikről bebizonyosodik, hogy nem voltak jó döntések. Ilyenkor erőn felül, pengeélen egyensúlyozva próbálunk megfelelni a feladatoknak. Vagy sikerül, vagy nem.
Hát ez az! Ezt magyarázom folyton! Az életünkről akkor hozunk döntéseket, mikor még azt sem tudjuk, valójában kik vagyunk. Nem látjuk előre a végső valóságot, és csak remélhetjük, hogy amit most választunk, azt később sem bánjuk meg.
Az eső álljon el, a hegy száradjon fel, a valóság holnap is az legyen, amilyennek ma látni szeretné(m)nk!
2010. máj. 19.
