2010. márc. 25.

Lavinaveszély

Valójában az van, hogy végül elvállaltam ezt a táboros dolgot. Azért, mire a döntésem megszületett, sikerült  több körben hülyét csinálni magamból az örökös hezitálásaimmal, meg a "jaj, mi lesz"-szekkel.
Gyanúsan kezdek mostanában óvatossá válni, és ez egyáltalán nem tetszik nekem. Lefékez, megfojt a saját mérlegelési kényszerem. Még nem is olyan régen volt, hogy minden alaposabb megfontolást mellőzve ugrottam bele dolgokba, most meg ráment az egész hétvégém, hogy kiizzadjam magamból, hogyan lehetne megoldani, hogy mindkét feladatomat normálisan elvégezhessem. A tábor miatt ugyanis rengeteget kell majd utaznom, ami a családra ró plusz terheket, viszont a nyár nagy részét a Mátra szívében tölthetjük, ami éppen a fiúknak lesz egy óriási élmény (tudod, egyik tábor a másik után).
Abban sem voltam- vagyok biztos, hogy az eddigi munkám nem sérül majd. Végül Atibi volt, aki ezt a kérdést rövidre zárta azzal, hogy "majd megoldjuk". Na, persze, mindig megoldunk mindent.
Vasárnap reggel aztán felvettem a telefont, és belenyögtem egy halk igen-t. Óriási kő gördült le rólam (tudjuk, hogy az ilyen helyzet addig a legnehezebb, amíg a döntést meghozod- bármi legyen is az), így hát egész nap röpködtem, ujjongtam, és végre tudtam örülni mindannak, ami majd ezután következik. Igen, a kétkedés egy sötét verem. A hitetlenség, a félelem, a túlságos előrelátás- ezek mind olyan béklyók, amik lehúzzák az embert.
Miután a döntést meghoztam, őrült lelkiismeretesen vetettem magam bele az új munkába. Már hétfőn reggel ott púposkodtam az intézményben, hogy összeszedjem az információkat a kezdéshez. Gyorsan rájöttem, hogy sürgősen le kell rúgnom a tűsarkúkat, ha idomulni akarok valamelyest, mert itt aztán annyira színes világ van, hogy én ebbe (ebben a formámban) cseppet sem illek bele. Kopogni a csendes folyosókon, hogy mindenki hallja messziről, mikor közelítek? Nem, nem. Ideje lesz puha bőrtalpút szerezni, bokáig érő szőttes szoknyával, kézileg gyúrt kerámia ékszerekkel. Valahogy ezt érzem odaillőnek. Mint ahogy szegény Lolot sem érzem odaillőnek. Egyelőre fogalmam sincs, hogy mikor, és milyen formában fogom kivitelezni, hogy csatlakozhassék hozzám munkaidőben. Erre külön tervet kell kieszelnem, mely terv egyébből nem fog állni, mint hogy egy szép napon azt mondom: Ő itt a kutyám. És velem dolgozik. Bedugok az íróasztalom alá egy puha üldögélőt neki, és úgy teszek, mintha ez a világ legtermészetesebb viselkedése lenne.
Tehát a megszokott fóbiáim most is menetrendszerűen jelentkeztek a saját alkalmatlanságomat illetően (miért lenne már ez a helyzet egyszerűbb, mint bármi más?), de újra bizonyítást nyert több éves okoskodásom, miszerint nem az számít, ha szorongasz, csak az, hogy ezt senki ne vegye észre.
Apropó, íróasztal(om)! Egyelőre egy bazi nagy fikusz terpeszt rajta, mely állítólag hamarosan távozik, és talán a szgépem is képes lesz betöltődni egyszer. Talán majd ott fogok ügyködni egy szép napon teljes joggal felvértezve (és telefonkóddal, ami szintén lényeges mérföldkő a beilleszkedés útján).
Mikor minden jelentős helyiséget végigkopácsoltam, elégedetten távoztam, megerősítve abbéli hitemben, hogy mi, itt a kilencedik emeleten semmivel sem vagyunk szétszórtabbak, mint mások egy menő kultúrális intézményben. Kaptam ugyanis egy rakás áttekinthetetlen iratot, megrendelést a tábor eddigi életéről. Ettől azonnal pánikba estem, és egy teljes napig próbáltam kibogarászni, hogy mi hova való. Elrendeztem mindent,  majd újra nyomulni kezdtem, hogy mennék még információkért. És akkor kiderült, hogy nem is kell annyira nekiugrani a dolgoknak. Mert persze fontos ügy ez, de most van ennél fontosabb is. Fesztivál, pályázatok, meg olyan egyebek, amik miatt rám (RÁÁÁM!!!) nem jut elég idő.
Na, tessék! Így akarja megváltani az ember a nagyvilágot!
Egyelőre nem ér rá a világ egy jó kis megváltásra. Sebaj, majd néhány hét múlva jön a szezon, és akkor... na, akkor fogok megőrülni. Erre gyúrok most Herkulessel, hogy végre eltakarítsa belőlem ezt az átkozott szorongást, ami éjjelente a fogaimat (a szépséges fogaimat!) csikorgatja.

Miért érzem úgy, mintha egy magas sziklaszirt alatt állnék, ahol csak idő kérdése, hogy valami őrületes méretű lavina elsodorjon?
Igen, igen, tényleg le kell tenni a tűsarkút...
Hogy tudjak majd szaladni.

6 megjegyzés:

csodatarisznya írta...

Örülök, hogy döntöttél, és hogy végül így döntöttél. Menni fog, hidd el. Annyian bíznak Benned, és minden kétkedés ellenére Te is bízol magadban, máskülönben nem mondtál volna igent.
Gratulálok a döntéshez.
Atibi előtt meg le a kalappal, vannak helyzetek (pl. ez is), amikor a "majd megoldjuk" mondatnál (és az ezzel kifejezett melletted állásnál) nincs nagyobb segítség.

oximoron írta...

haaaat! te tudod. majd rajossz, hogy az a kulturalis intezmeny mennyire nem az, ami... :( sajnos.
kivanom, hogy uj fecskekent jol soporj. vagymi... :)
pontosabban: legyen latszata annak, hogy soporsz. igen. ja, es nem az asztal alá. igy pontosabb.

a mesélő írta...

Meglepődtem én is és szorítok, hogy ne csalódj ...
Értem én, hogy a biztosra vágysz!

Angela írta...

csodatarisznya: Köszönöm, és hát majd meglátjuk, hogyan fog menni. Kezd mindenesetre összeállni bennem az elképzelés.

oximoron: Ezt ugye leprivátoltuk :-) Amúgy én annyiszor voltam már úgy, hogy rosszra készültem, aztán jobban sült el a dolog a vártnál. Bizakodom, és hiszek a legjobakban.

Banyuc: Tévedsz, Banyuc. A kihívásra vágyom. A biztonság meg ott van valahol a sorban a vágyak közt. A saját biztonságom soha nem volt túl értékes nekem.

a mesélő írta...

Akkor hajrá, a kihívás meglesz!

Sziltó írta...

Bújj vissza a magassarkúdba és harcolj! ;) Mi a háttérből szorítunk!

Related Posts with Thumbnails