2010. márc. 7.

Nyüzsgős

Vártunk. Négykor keltünk, hogy átérjünk Szegedre, a Gyerekklinikára, aztán vártunk a felvételin, aztán az osztályon. Vártuk, hogy hozzák a kábítót, majd bevigyék a gyereket a műtőbe. Többen voltunk a kórteremben. Mind halkan susmorogtunk a csemeténkkel, csak ők ketten nem.Ők ordítoztak. Pontosabban az anyuka ordítozott. A kisgyerek feküdt az ágyában, és a branült fájlalta nyafogva. Túl fehérnek, és túl vékonynak láttam. Együtt éreztem vele, de később az anyjának köszönhetően fokozatosan eltűnt a szimpátiám feléjük.
A nő először felolvasta az összes óvodás könyvet, amit a polcokon talált. Utána horoszkópokat ordított sorjában, majd csak úgy, cikkeket a Blikkből. Végül keresztrejtvényt fejtett a gyerekkel. Üvöltve. Időnként felpattant, igazgatta a takarót, és beszélt közben szörnyű mód lármázva. Akkor már haragudtam rájuk. A fiammal akartam lenni, de a fejem teli volt ezzel a kántáló orrhanggal, és az éles csimpogással, ami válaszolgatott neki.
Bosszantó volt.
Mind ültünk ott az ágyak mellett, csendben voltunk, kis kezeket szorongattunk, és vártuk, hogy a mi gyerekünkért jöjjenek a kocsival. Nem ordítottuk világgá, hogy aggódunk, féltjük a gyereket, és megértjük a fájdalmát. Nem nyüzsgött senki, csak üldögéltünk ott pusmogva a fiunkkal. Jó, ha ő is tudja, mennyire fontos esemény ez most, de érezze azt is, hogy mindezt nem terhelhetjük másokra.Illik csendben lenni.
A nő nem tudta ezt.
Ő csak ordított tapintatlanul egészen addig, míg el nem vitték azt a sovány fiúcskát. Akkor megvárta a folyosón. Később sokáig aludt a gyerek. Nem úgy, mint az enyém. Ő éber volt, ahogy visszajött. Sírt is, de csak szolidan. Ahogy illik. Összenéztem a nővel, és láttam, arra gondol, vajon az övét majd hogyan hozzák ki. Aztán megjött a fiú, és aludt még órákig. A nő pedig ült az ágya mellett, és sírt. Nagyon sokáig. Nagyon csendben. Előtte mesélte valakinek, hogy itt vannak régóta, mert nem lehet tudni, mi baja a gyereknek. Ezért dugdostak bele most csöveket, és törték ki a fogát véletlenül a beavatkozás közben.
Pontosan úgy ébredt, ahogy vártuk. Sírva, csapkodva, szomjasan, kiszáradva. A mama pedig visszatalált önmagához. A szeméből eltűnt a tétova feladat- nélküliség, újra kemény lett, határozott. Nem sírt némán, hangos lett megint, és tüsténkedő. Pakolta a vézna kezecskét, igazgatta az ágyneműt, hangosan- nagyon hangosan- sorolta a vigasztaló szavakat. Akkor az jutott eszembe, hogy mennyire nagyszerű, hogy tudok most csendben és fegyelmezetten ülni abban a biztos tudatban, hogy mindez itt csak átmeneti állapot. Mi hamarosan hazamegyünk, és az életünk visszatér a normális kerékvágásba. Nem kell nyüzsögnöm, hangoskodnom félve attól, hogy ha elhallgatok, magamra maradok, és körülvesz a csend, akkor szép lassan megöl a kétségbeesés.

Illusztráció:  Szegedi Katalin

4 megjegyzés:

a mesélő írta...

Elolvastam és egy szó jutott csak eszembe, amit nem szoktam leírni - Úristen! ... és semmi más ...

Lukas Gruber írta...

Na ez nagyon ütös volt. Nagyon jól írsz.

a mesélő írta...

Még annyi, hogy kívánkozik -nekem- a címbe még egy A betű. A Nyüzsgős - a mostani cím alapján én egy vidám hétvégi sztorit vártam.
Még mindig a hatása alatt vagyok.

Angela írta...

Banyuc: Nem volt nagyon vidám :-(. De mi már túl vagyunk rajta.

Károly: Köszönöm :-)

Related Posts with Thumbnails