2010. jan. 17.

"De ha jobban szemügyre veszem, láthattam volna, hogy ... fuldoklik..."

Bobival összevesztünk. Amúgy is "rettenetes" hétvége van mögöttünk, ugyanis mindkét napunk a Született feleségekbe fulladt bele. Az intenzív tévé előtt heverésbe csak némi kajálás, és egy kis futás fért bele. Olykor kommunikáltunk egymással, de ez igazán elenyésző volt. Talán annyit beszéltünk, hogy kész a kalács... Ki viszi ki a kutyát ... Belefér ebédig még egy epizód.
Mostanára a fejünk zsibog Bree, Susan, és Gabi kalandjaitól. Hozzájuk képest egymást meglehetősen sivárnak és idegesítőnek látjuk. Azt hiszem, nem vagyunk elég türelmesek és megértőek. Például mikor a lecke körül próbálunk ügyködni, akkor Bobi előveszi a jól bevált "nem tudom, nem értem, és nem is akarom csinálni" énjét (csak, hogy bosszantson), én pedig rögtön a plafonon vagyok, mert nem bírom a nyávogást, hisztit, nyüszögést (és ezt Bobi tudja jól, így hát érthetetlen, hogy miért pengeti újra és újra ezeket a húrokat). Eközben szem előtt tartom minden percben, hogy ne elégedetlenkedjek, hisz Lynette életéhez képest az enyém mindössze egy wellness hétvége, és hogy ne legyek nagyravágyó, hisz esélyem sincs egy Gabrielle Solis - féle, bevásárlásokkal és házvezetőnővel fűszerezett kényelemre (még nem tartunk a "Solisék elszegényednek" évadnál!). Látványos, és idétlen (Susan Mayer típusú) érzelmi kitörést produkálok, mire Ákos fiam követeli, hogy hagyjam békén az öccsét. Az öccsét, aki- nem tartva igényt a hirtelen jött segítségre- most vele ordít, hogy ne szóljon bele a mi ügyeinkbe. Azzal megfogja a ceruzáját, és némán a füzete fölé hajol. Abszurd, igazán abszurd. Szinte hallom, ahogy Marie Alice Young bölcsen kommentálja az eseményeket:
- Mindannyian vágyunk megértésre. Szeretnénk, ha valaki törődne velünk, és hallaná azt is, ami a szavainkon túl kiabál belőlünk. Azt, hogy simogatásra vágyunk, hogy elfáradtunk, hogy szükségünk van néhány megértő szóra. Vagy csak hallgatás-meghallgatásra, odafigyelésre. Valami olyasmire, ami kinyitja összeszorított ajkainkat, megszelídíti indulatainkat. Amiből érezzük, hogy mindaz, amit nap nap után teszünk, fontos, és elismerésre méltó, és akár köszönetet is érdemel. Előfordul, hogy valaki olyan hallja meg titkos kérésünket, s akarja enyhíteni vágyunkat, akinek nem szántuk, s mi - ahelyett, hogy elfogadnánk a segítségét- meg nem értettségünk minden tehetetlen dühét őrá zúdítjuk. Mert NEM MINDEGY, kinek nyílik meg a füle felénk.

4 megjegyzés:

csakBea írta...

"Előveszi a nem tudom, nem értem, és nem is akarom csinálni" énjét (csak, hogy bosszantson), én pedig rögtön a plafonon vagyok, mert nem bírom a nyávogást, hisztit, nyüszögést"

Ez pont így zajlott nálunk is a kisebbik fiammal, amikor tanulni akartam vele. Csak bámult bele a levegőbe, látszott rajta, hogy nem is figyel, kijelentette, hogy nem érti, én meg kiabáltam, hogy mert nem is akarja. Utána elkezdett sírni, és "majdnem belefulladt a könnyekbe", majd miután jól összevesztünk, megoldotta a feladatot.

Unknown írta...

Úrisen, még jó, hogy nem értem kikről beszélsz a család tagjain kívül. :)
Az utolsó bejegyzésben írt állapottal én is találkoztam anno, és igazán sajnálom most öregen, hogy akkor kiabáltam és nem öleltem át jó szorosan. Sőt. Még bennem is megvolt ez az érzés. Még felnőttként is. :)

a mesélő írta...

Általános jelenség a nagycsaládokban főleg, akció-reakció, szülői bűnbánat... -de én ezeket már sokszor inkább játszmáknak érzem, mivel a gyerek tényleg TUDJA, hogy mit nem bír elviselni az anyja és mégis kiprovokálja a kiabálást, vagy a veszekedést- de miért?????
Utána bánja az ember, mert ha már felnőtt lehetne okosabb, de hogy ölelgesse meg azt aki szándékosan "bántja"?

Angela írta...

metikus: Az ember pedig újra és újra besétál a csapdába. Ő nyafog, én sürgetném. Játszma ez tényleg.
Hawah: Minden szerdán éjjel megy tv2- őn a sorozat (azt hiszem, szerda, vagy kedd). Sajnos rendszeresen elalszom rajta, pedig tényleg nagyon jó.
Amúgy meg azt gondolom, amit írtál, az éppen úgy van. Nemcsak a gyerek működik így.
Banyuc: A kicsit figyelve rájöttem, hogy hamarabb célt érek szelídséggel. Őt pl. azzal lehet kezelni. Néha azt gondolom, éppen akkor követek el ostobaságot, mikor ezt elfelejtem, és szimplán fegyelmezni próbálom. Olyankor indul köztünk az a bizonyos játszma.

Related Posts with Thumbnails