A szépen szóló muzsika

Nem állok a helyzet magaslatán. Százszor inkább ott voltam akkor, mikor azt gondoltam, most ugyan százfelé rohanok, de majd mindjárt vége, mindjárt befejezzük, elkezdődik az iskola, véget ér a kiállítás, minden visszatér egy kezelhető mederbe. Ehelyett most a gyerekek miatt széjjel szakadok, háromfelé hordom őket, millió a dolgom, és előttem egy nagy rakás teljesítésre váró feladat.
Van, mikor az egereim beszállnak a kerekükbe, és futnak. Futnak egyre gyorsabban, és a játék vége mindig az, hogy már nem győzik a lépéseket, és elbuknak. Olyankor a kerék elakad, ők pedig az oldalukra fordulva hengerednek meg.
Kedvtelve nézem őket. Épp így futok a kerekemben egyre gyorsabban, gyorsabban, amíg egyszer majd elvétem a lépést. Közel ez a perc, azt hiszem.
A nyugalom, ha van, csak néhány percig tart. Esténként jön el, mert olyankor ragaszkodom hozzá, hogy meséljek a fiúknak. Ettől azt tudom képzelni, hogy jó vagyok hozzájuk, törődöm velük eleget.
Néhány napja kezembe akadt egy régi könyvem, a János vitéz 1972- es kiadása. Valaha nagyon szerettem, százszor olvastam, és emlékszem még azokra az érzésekre is, amiket akkor éltem meg, mikor Würtz Ádám szépséges illusztrációit nézegettem. Most olvasni kezdtem az én Pokemonon szocializálódott gyerekeimnek. Fogalmam sem volt, majd hogyan fogadják a versbe szedett szavakat, hisz hiába hallottak már sok történetet, ők akkor is a XXI. század sarjai, és ez a mese annyira "képes", annyira másként mozgatja a fantáziát, a lelket, a képzeletet, mint az átlagos gyerektörténetek, hogy nem lehet tudni, mit vált ki belőlük... Izgultam picit, és figyeltem őket.
Hihetetlen volt, ami történt. Feszülten hallgatták, várták az újabb részeket, többször kérték, hogy bizonyos helyeket olvassak el újra és újra... Az én szeleburdi, rendezetlen Ákosom megjegyezte, mennyire szépen fejezi ki magát a költő (így' e: "szépen fejezi ki magát").
Aztán tegnap befejeztük, János vitéz és Iluska egymáséi lettek.
Mit lehet ezután elővenni? Mi következhet még Petőfi után? Apa mondta ki, ami bennem is motoszkált: Arany János.
Miért is sikerült volna? Miért is lett volna módom a könyvtárba bemenni a Toldiért? Miért? Bőgni tudtam volna, mikor este ott álltam könyv nélkül. Kutatni kezdtem a polcokon, hátha valami... valami igazán szépséges a kezembe akad. És akkor megtaláltam Móra Ferenc Kincskeresőjét.
Óóó, hát ez már igen! Hogy milyen régi emlék ez is! Mennyire szeretem a szépséges leírásait, a szívbe markoló érzéseket, amiket magamba szedtem belőle emberségről, szeretetről! Ujjongtam, feltüzeltem a kicsiket is, hogy ez lesz aztán a csoda! Nagyfiam még fokozta a hangulatot, mert ő már olvasta a könyvet, és hát az ő véleménye ér nálunk a legtöbbet. Ha Bence azt mondja, jó valami, akkor az biztos úgy van.
Izgatottan bújtak ágyba, én pedig felütöttem az első mesénél: Szépen szóló muzsika.
Nagyon jól csináltam. Jól tudok mesélni, mert szeretek a mesélni; érzem, hogyan fűzzem az eseményeket a hangommal ahhoz, hogy élvezetes legyen másoknak hallgatni. Most is így csináltam, és sodort engem is magával a történet.
Éreztem, hogy baj lesz. Túl sok fájdalom, túl sok érzelem- ezt most nem fogom bírni. El kell dönteni, hogy elolvasom, és jön a sírás, vagy még most abbahagyom a közepénél. Az utóbbi mellett határoztam. Én. Ők azonban hallani akarták az egészet, így hát megegyeztünk, hogy a saját szavaimmal mondom el, hátha úgy képes leszek befejezni a történetet.
Nem voltam képes.
Ákos vigasztalt. Hozzám bújt,és simogatott. Nagyon kedves volt velem. Én pedig arra gondoltam, hogy az ő körtemuzsikája biztosan gyönyörűen zenélne még így is, hogy ilyen csintalan gyerek. De vajon az enyém? Az hogyan szólna, ha most megfújnám?