2009. szept. 22.

A szépen szóló muzsika

Nem állok a helyzet magaslatán. Százszor inkább ott voltam akkor, mikor azt gondoltam, most ugyan százfelé rohanok, de majd mindjárt vége, mindjárt befejezzük, elkezdődik az iskola, véget ér a kiállítás, minden visszatér egy kezelhető mederbe. Ehelyett most a gyerekek miatt széjjel szakadok, háromfelé hordom őket, millió a dolgom, és előttem egy nagy rakás teljesítésre váró feladat.
Van, mikor az egereim beszállnak a kerekükbe, és futnak. Futnak egyre gyorsabban, és a játék vége mindig az, hogy már nem győzik a lépéseket, és elbuknak. Olyankor a kerék elakad, ők pedig az oldalukra fordulva hengerednek meg.
Kedvtelve nézem őket. Épp így futok a kerekemben egyre gyorsabban, gyorsabban, amíg egyszer majd elvétem a lépést. Közel ez a perc, azt hiszem.
A nyugalom, ha van, csak néhány percig tart. Esténként jön el, mert olyankor ragaszkodom hozzá, hogy meséljek a fiúknak. Ettől azt tudom képzelni, hogy jó vagyok hozzájuk, törődöm velük eleget.
Néhány napja kezembe akadt egy régi könyvem, a János vitéz 1972- es kiadása. Valaha nagyon szerettem, százszor olvastam, és emlékszem még azokra az érzésekre is, amiket akkor éltem meg, mikor Würtz Ádám szépséges illusztrációit nézegettem. Most olvasni kezdtem az én Pokemonon szocializálódott gyerekeimnek. Fogalmam sem volt, majd hogyan fogadják a versbe szedett szavakat, hisz hiába hallottak már sok történetet, ők akkor is a XXI. század sarjai, és ez a mese annyira "képes", annyira másként mozgatja a fantáziát, a lelket, a képzeletet, mint az átlagos gyerektörténetek, hogy nem lehet tudni, mit vált ki belőlük... Izgultam picit, és figyeltem őket.
Hihetetlen volt, ami történt. Feszülten hallgatták, várták az újabb részeket, többször kérték, hogy bizonyos helyeket olvassak el újra és újra... Az én szeleburdi, rendezetlen Ákosom megjegyezte, mennyire szépen fejezi ki magát a költő (így' e: "szépen fejezi ki magát").
Aztán tegnap befejeztük, János vitéz és Iluska egymáséi lettek.
Mit lehet ezután elővenni? Mi következhet még Petőfi után? Apa mondta ki, ami bennem is motoszkált: Arany János.
Miért is sikerült volna? Miért is lett volna módom a könyvtárba bemenni a Toldiért? Miért? Bőgni tudtam volna, mikor este ott álltam könyv nélkül. Kutatni kezdtem a polcokon, hátha valami... valami igazán szépséges a kezembe akad. És akkor megtaláltam Móra Ferenc Kincskeresőjét.
Óóó, hát ez már igen! Hogy milyen régi emlék ez is! Mennyire szeretem a szépséges leírásait, a szívbe markoló érzéseket, amiket magamba szedtem belőle emberségről, szeretetről! Ujjongtam, feltüzeltem a kicsiket is, hogy ez lesz aztán a csoda! Nagyfiam még fokozta a hangulatot, mert ő már olvasta a könyvet, és hát az ő véleménye ér nálunk a legtöbbet. Ha Bence azt mondja, jó valami, akkor az biztos úgy van.
Izgatottan bújtak ágyba, én pedig felütöttem az első mesénél: Szépen szóló muzsika.
Nagyon jól csináltam. Jól tudok mesélni, mert szeretek a mesélni; érzem, hogyan fűzzem az eseményeket a hangommal ahhoz, hogy élvezetes legyen másoknak hallgatni. Most is így csináltam, és sodort engem is magával a történet.
Éreztem, hogy baj lesz. Túl sok fájdalom, túl sok érzelem- ezt most nem fogom bírni. El kell dönteni, hogy elolvasom, és jön a sírás, vagy még most abbahagyom a közepénél. Az utóbbi mellett határoztam. Én. Ők azonban hallani akarták az egészet, így hát megegyeztünk, hogy a saját szavaimmal mondom el, hátha úgy képes leszek befejezni a történetet.
Nem voltam képes.
Ákos vigasztalt. Hozzám bújt,és simogatott. Nagyon kedves volt velem. Én pedig arra gondoltam, hogy az ő körtemuzsikája biztosan gyönyörűen zenélne még így is, hogy ilyen csintalan gyerek. De vajon az enyém? Az hogyan szólna, ha most megfújnám?

10 megjegyzés:

márta írta...

Gyönyörűszép írás...
Szerintem szépen szólna az a körtemuzsika...nagyon szépen.

enigma írta...

hát, a Kincskereső kisködmön ....a tévhittel ellentétben szerintem nagyon nem gyerekolvasmány....maximum így, "testközelben"...iskolában nem is olvassuk,én sem bírnám felolvasni némelyik részt...

stali írta...

Megríkattál.
És tényleg. Hogyan szólna a miénk, akik már sokat kaptunk, sokat tettünk, sokat tévedtünk?

Unknown írta...

Mórával ez a "bajom" nekem is, hogy zokogva olvasom fel. Gyermekkoromban is zokogva-gyönyörködve olvastam.

Füles írta...

emlékszem, hogy a Kincskereső nagyon-nagyon nyomasztó. arra nem már, hogy miért, de olyan erős emlék, hogy a gondolattól kiráz a hideg, hogy újraolvassam vagy belenézzek. :-( úgy tudom, szakmai körökben nagyon vitatott darab már egy ideje.

Sinsemillia írta...

Kedves Doris, szerintem egy picit maximalista típus vagy, ugye nem tévedek? :)

Angela írta...

Ah, köszönöm a Hsz-kat. Közben persze beláttam, hogy ez talán tényleg korai nekik.
És hogy maximalista lennék? Mostanság, hogy a minimumot is alig- alig vagyok képes teljesíteni, erről aligha beszélhetünk.
És az is érdekelne,mennyiben vitatott Móra szakmai körökben. Mit vitatnak rajta vajon?

stali írta...

Hm. Manapság nem divat a nevelés, nem sikk az emberség.
Sose érdekelt, hogy mások mit viselnek magukon vagy magukban csupán azért, mert most az a menő.
Móra jól nevel.
Lehet, hogy nem trendi. De ez nem zavar.

Doris írta...

Minden, amit Móra leírt, egy- egy példabeszéd arról, hogyan lehet halkan, néhány szóval emberséget mutatni. Manapság a szülők folyton ordítanak. Elveszítjük a türelmünket, és kiabálunk. Én ezt utálom. Az, amit Móra leír a szülő- gyerek kapcsolatról olyan meleg, biztonságos, és kiszámítható... nekem nagyon tetszik. Minden története tetszik. Még a megrázóak is. Vannak az életben megrázó dolgok, történnek gyerekekkel is szomorú történetek. A lényeg, hogy hogyan éljük meg ezeket.

stali írta...

Alighanem mindörökre hálás lehetek mindenkinek, aki a betűhöz juttatott. Akik kezem ügyébe tették Mórát, Fekete Istvánt, Arany Jánost. És akik az első meséket Benedek Elek gyűjtéséből előbb felolvasták, majd rám bízták, meddig akarom olvasgatni. S hogyan adom tovább a gyerekeimnek.
Én még Tömörkényt is szivesen adom a kezükbe.
A világirodalom ráért akkor, mikor már magam választottam meg, mit olvassak. Sokat.

Related Posts with Thumbnails