Csilla

Amikor először ott járt, nem is gondoltam, hogy visszajön. Egy irodából szökött el ebédidőben, belőve a frizurája, csinos a ruhája. Olyan halkan beszél, hogy nem is érteni. Másnap már táppénzen volt, és velünk dolgozott. Csak kapkodta a fejét. Nem értette, hogyan lehet úgy bármit csinálni, hogy egyszerre több dolog zajlik, hogy állandóan zörögnek a telefonok, hogy egyetlen gondolatot sem lehet végigbeszélni, mert valami mindig kizökkent belőle.
Az egereim jutottak róla eszembe. Olyan picike, olyan észrevétlenül surranó. Ő összepakol, mert zavarja a káosz, mi később szétszedjük a munkáját, mert éppen azzal kell dolgoznunk.
Az irodában még a nyárvégi fullasztó hőség tombolt, mikor néhány nap múlva levette a cipőjét. Akkor kezdett változni. Már beszélt, már nevetett, és kimondta, amit éreztünk előbb is: Azt, hogy mindaz, amit lát, és tapasztal itt, az valami hihetetlen távol van az ő világától. Hogy még soha nem volt ilyen "felfordulásban".
De azért jött. Azért csinálta. Szortírozott, telefonált, és ha kellett, iskolásokhoz ment. Kedves, rendezett, szimpatikus, próbálja összeszedetten csinálni azt, ami széthullik körülötte.
Megkedveltük. Tegnap azt mondta, kilép a biztos munkahelyről, teljes jogú "projektmanager" lesz itt nálunk- ha nekünk megfelel. Csak segítsünk, hogy felvegye a tempót, mert őt már az aktatologatás megölte. Már elege van abból, amit eddig csinált, de nehezen tud váltani. Pedig akar váltani, és pontosan valami ilyesmi életet szeretne. Ilyen zizgő, kiszámíthatatlan világot.
Megnéztem újra az önéletrajzát, és akkor láttam, hogy alig egy évvel fiatalabb nálam. Akkor megígértem magamban neki, hogy én segítek. Én aztán tényleg. Valakinek, aki hisz abban, hogy soha nem késő megújulni, és valami teljesen másba kezdeni? Valakinek, aki mer kockáztatni, próbára tenni önmagát, feladni a biztosat egy álomért? Bátor ember, és mindenképp segítséget érdemel. Tőlem legalábbis.
Egy ideje már egyáltalán nem emlékeztet az egereimre...