2009. júl. 19.

(ne) Ments meg engem!

Több érvem is van most már arra nézve, hogy miért NE legyek jó. Miért ne akarjam a dolgok természetes folyását erőszakkal jóvá tenni, beleszólni- nyúlni abba, ha valakik (lények) rosszat (szerintem rosszat) akarnak maguknak.
Abból mindig csak nekem lesz bajom. A lények gyakran nem értik- nem látják át- a szándékaimat, és mentési akcióimat egyszerűen támadásnak veszik. Ez az elmúlt hetekben többször bizonyítékot nyert.

Kezdődött azzal, hogy rendszeres útjaimon nap, mint nap láttam egy kutyát. A város szélén ült a körforgalom füves szigetén, és figyelte az autókat. Én láttam őt, és sajnáltam: Óóó, szegény! Milyen elhanyagolt, árva kutya! Bizonyosan itt tették ki, és várja a gazdáját.
Egyik délután megálltam, átverekedtem magam a forgalmon (egy körforgalmon!), hogy magamhoz csaljam. Majd én megmentelek! Ő figyelt engem, kivárta, amíg átérek a legveszélyesebb szakaszon, feltartom a forgalmat, mindenki megutál a bohóckodásom miatt, s mikor a közelébe értem, felpattant, megugatott, és elrohant. Ott álltam a szigeten porig alázva, szembesülve a nyilvánvaló ténnyel: ezúttal semmi szükség a szépséges lelkemre.
Na jó! Akkor fordulj föl!- Beintettem a dögnek, és visszakullogtam.

Nem, ez nem volt elég... Kitaláltam azt is, hogy szegény Eddy már bizonyosan halódik a magánytól, hisz mióta az egérbabák megszülettek, külön él Judytól. Unatkozik szegény, hiányzik neki a párja, és mivel a kicsik már erősek, gyorsak, hát épp ideje a család egyesítésének. Nem sokáig teketóriáztam, fogtam szépen, és lassan beengedtem a közös otthonba.
Egyetlen pillanat alatt kitört a háború. Az amúgy szelíd, és finom Judy (aki csak emberi kézből szereti a napraforgót falatozni, így az élelmezése külön tortúra) nekiesett a lassúvá, és dagivá vált szeretőnek, így hatalmas visítás, verekedés támadt. Jaj, jaj, azonnal segítenem kell! Benyúltam (BENYÚLTAM!!!) a kalitkába, bízva saját jóságom hatalmában, hogy szétszedjem őket, és hát természetesen én jártam a legrosszabbul: az ujjam lyukasra harapták.
Micsoda szerencse, hogy Eddy egy értelmes lény, és a kijárat felé vette az irányt! Így már könnyedén visszatehettem magányos birodalmába.

Ez idő alatt egy postagalamb költözött a kertünkbe. Talán a víz vonzotta ide, talán csak elszakadt a társaitól- tény, hogy napok óta itt sétálgat, figyelget, magot gyűjt. Egészen közel enged magához, de megfogni még nem sikerült. Mikor kint vagyok, a macskáimat hőlészem, akik nem értik, mi a franc bajom van, hisz ez csak egy madár, vagyis zsákmány. Semmi egyéb rendeltetése nincs, mint hogy táplálék legyen.
Nos, tegnap, midőn a vihar készülődött, és orkán cibálta a fákat, megláttam, amint a galamb- dacolva a katasztrófával- a földön próbál sétálgatni. Persze, hogy megszántam! Persze, hogy azonnal KI KELLETT MENNEM, hogy megmentsem. Rohangáltam a tótisztító háló után az őrjöngő szélben, majd igyekeztem becserkészni. Az eső verte a fejemet, én meg kúsztam a bokrok közt. A madár figyelt, közel engedett... viszonylag közel, miközben az egész család a konyha ablakából figyelte az akciót. Mikor már éppen el tudtam volna kapni, hogy biztonságos helyre vigyem, könnyedén felreppent, és elhúzott. Én meg ott álltam elázva és dideregve.
Na tessék. Így legyél jó.

Eszembe jutott, mikor gyerek voltam, és volt egy féleszű kecskénk két, hasonlóképpen degenerált csemetéjével. Egy napon olyan hirtelen vihar kerekedett, hogy nem volt már idő behozni őket a rétről, ahová legelni voltak kikötve. Anya csak nézett hitetlenül, mikor azt mondtam neki, márpedig én kimegyek a szakadó esőben, és megmentem szegényeket. Kitekertem a felcsavart láncaikat, és próbáltam őket a ház felé cibálni, de ők a félelemtől megbokrosodtak, és százfelé rángattak. A kezembe bevésődött a lánc, lehúzta a bőröm, és olyan erővel húztak maguk után, hogy a lábaim alig érték a földet. Valahogy bevonszoltam őket, bőrig áztam, halálfélelmem volt, de végül megúsztam nyolc napon túl gyógyuló károsodásokkal a nagy mentőakciót.

Mindig így járok. Érdemes akkor beavatkozni a világ folyásába?
Vannak lények, akik a vesztükbe rohannak, kiülnek a tomboló viharba, vagy a magányt választják. Figyelik a világot, és sajnálják magukat egy füves szigeten. Ha a kezem nyújtom feléjük, elreppennek, vagy belém harapnak. Ők választják a nehezebb utat, az ő utuk, és nem kérnek megváltást.
Én is gyakran felreppenek, elfutok, vagy harapok.
Néha az ÚT erősebb nálunk.

2 megjegyzés:

perenne írta...

Csak az elsőhöz tudok szólni (és igen, értem a képletes jelentést, most direkt hagytam figyelmen kívül) ha egy kutyát elvadítottak, a megmentése nem egy nemes gesztus, hanem hosszadalmas munka. :-)

Doris írta...

A tiéd is lehet képletes. Igen, nyilván egy hosszadalmas folyamat is lehet a megmentés. Van- e vajon kedved, időd, erőd hosszasan könyörögni, magyarázni, szelídíteni a vihar közepén, vagy egy veszélyes járdaszigeten? (Minden szó mást jelent ezúttal is, gondolom, érted :-))

Related Posts with Thumbnails