Eső

Néha látok filmeket olyanról, hogy emberek élnek számomra furcsa módon. Például nagyon megdöbbentem, mikor először láttam, hogy Afrikában a legyek ott ülnek az emberek szája sarkában.
- Miért nem hessegetik el?- erre gondoltam- Milyen rossz lehet így nekik. Én nem hagynám, az egyszer biztos. Vagy máskor a trópusokon ömlő esőben teszik a dolgukat sokan.
- Miért nem mennek a házba? Vagy esernyő? Vagy valami? Nem zavarja őket, hogy folyik rajtuk a víz?

Lassan rájövök, hogy trópusi zuhatagban élni az életed, ez egészen megszokható állapot. Hiszen MINDIG nem ülhetünk a házban! Esik, esik, de az élet nem állhat meg. Így hát egy ideig várunk, aztán kimegyünk. Elázunk, aztán majd megszáradunk. Annyira megszokható ez, hogy ma már például azt láttam nevetségesnek, mikor egy szerencsétlen nő megpróbált előttem átevickélni az úton egy kinyitott esernyővel. A ruhája rátapadt a testére, a cipő elázva klaffogott a lábán, ő pedig szorította az ernyő szárát, mintha bármi segítséget kaphatna tőle. Előttem az üvegen vadul vert a víz, alig láttam őt, mellettem az ablakig csapkodott a tócsa, ahogy próbáltam félig vakon haladni az utakon.
Otthon vártunk, és vártunk, és vártunk. Aztán elég lett belőle. Kimentünk a kertbe, és úgy tettünk(!), mintha éppen így volna természetes. Ilyen vizesen. Mintha egyáltalán nem volna nagy dolog, hogy egy hete szinte állandóan esik az eső.
...
Egyszer csak vége lesz.
"Örökké nem eshet..."