Fiam megkörnyékezett azzal, hogy esetleg kaphatna- e jutalmat, ajándékot a jól sikerült felvételiért. Én pedig azt mondtam, nem. Nem, mert szerintem nem értem felvételizett, nem nekem csinálta, nem én leszek több attól, hogy ő oda fog járni iskolába. Azt is elmondtam, hogy az elkövetkező években épp elég áldozatot fogok hozni azért, hogy ott lehessen, ami persze nem gond, örömmel teszem, de AKKOR IS meg kell tennem. És szeretném, ha ezt evidenciában tartaná. Hogy ez nincs "ingyen". Nincs "csak úgy". Hogy ez fontosabb, mintha most kapna egy valami ajándékot.
Később kijött hozzám (míg én a kénlapokkal bajlódtam), és kérdezősködni kezdett, hogy akkor most pontosan miért is olyan jó ez neki. Hogy mit fog ott ő tanulni? Kik lesznek az osztálytársai? Mit kaphat ő ott? Pontosan azokat a kérdéseket tette fel, amelyeket szerettem volna, ha feltesz.
Talán beleolvasott a Naplóba?
Egyáltalán nem szeretném, ha úgy nőne föl, hogy azt higgye, minden "csak úgy" van. Nem szeretném, ha bármikor azt gondolná, a szülei azért vannak, hogy mindent előteremtsenek, és ha lehet, még annál is többet. Szeretném, ha érezné a dolgok súlyát, és igen, érezne valamiféle hálát, ami persze nem jó szó, hisz nem várok tőle alázatot, és más hasonló érzéseket, de azt igen, hogy tudja, az, hogy bizonyos dolgoknak megteremtjük a feltételeit, az áldozatokkal jár. Egyelőre mi hozzuk az áldozatokat, amiket majd később neki kell meghozni, ha valamit el akar érni. Úgy képzelem, ha majd felnő, akkor nem lepődik meg attól, hogy a dolgok nem hullanak az ölébe maguktól. És igen, azt is képzelem, hogy egyszer a helyére kerülnek nála a mi áldozataink. Azt mondja majd: Anyám, és apám fontosnak tartotta, hogy tanuljak, és ezért erőn felül is tett. Nem vettek ugyan ajándékot szíre- szóra, de a súlyos dolgokért hoztak áldozatokat. Szeretném, ha erre emlékezne. Ahogy én is emlékszem, és példaként áll előttem: a gyereknek tanulni kell.
5 megjegyzés:
Azért akárhogy is van, amikor a gyerekeinkért hozunk "áldozatokat", azt magunkért is tesszük:) A gyermekeink sikere önmagunk kiteljesítése is, és nálatok is nem csak érte történt, hogy oda járhat, hanem érted is.
Az ő boldogságuk, boldogulásuk a mi boldogságunk is és a kudarcaikat mi is kudarcként éljük meg.
A jutalom, hát nálunk sem jár csak úgy "semmi" azaz voltaképp megkapnak ők mindent egyébként is, de jó ha tudják, hogy az igazán nagy dolgokra várni kell és azokat ki is kell egy kicsit érdemelni.
Most azon izgulnak, egész nap, hogy délután hozunk egy új kiscicát és bár ez csak egy "kis dolog", mégis óriási a szemükben és befényezi az egész hetüket.
( Azt nem tudják, hogy aki helyett jön az új cica, azt mi altatattuk el, mert annyira öreg és rettentően beteges volt, hogy nem tudtunk már rajta, másképp segíteni ... )
Nem szeretném azt érezni, hogy a gyerekeimben teljesedek ki. Az túl nagy felelősség lenne nekik, és túl kevés nekem. Érte van, hogy oda járhat- nekem jóval kényelmesebb lenne, ha itt maradna. Azt gondolom, ha sikeres (lesz) az az ő sikere, és ettől én még lehetek egy senki. Nem vigasztal a hibáimért, illetve nem kompenzálja az én hiányosságaimat, ha neki jól mennek a dolgai. Banyuc, te mindig azt mondod, szeretnéd megőrizni az identitásodat, most mégis valamiféle összeolvadásról írsz... nem, akárhogy nézem, nem magam miatt írattam másik iskolába.
Senki nem senki. És szerintem minden szülő sikerként éli meg a gyermeke sikereit, mert a gyermek a szülőnek egy kicsit olyan mint a festőművésznek a festménye, a kertésznek a kertje és abban is a kedvenc rózsája.
Ha nem így lenne, nem szülnénk gyermekeket, mert nem igaz, hogy egy anya csak az önmagáért való létért ad életet. Azért ad életet, hogy szeretet adhasson, hogy szerethessen és szeressék, mert ez neki is jó. Az összeolvadás pedig egy ideig természetes, az elengedést kell megtanulni, bár az azt hiszem a gyermek leválása hat éves korától szinte magától megy végbe.
És igen, valószínűleg nem magad miatt írattad a másik iskolába, de egy kicsit magadért is és ez így jó.
Viola is egy kicsit helyettem is lovagol, Márkó meg talán értem is kick boxozik- persze csak átvitt értelemben, de miért is kellene ennek másképp lennie? Azért szeretik és akarják, mert belőlem is vannak, mert egy kicsit hasonlítanak arra amilyen én voltam gyerekként- ez nem összeolvadás, ez evidencia.
Szia Doris,
sokat gondolkoztam ám ezen a bejegyzésen! Hogy mit várhatunk el a gyerekeinktől cserébe azért, mert mi úgy érezzük, hogy áldozatokat hozunk az ő érdekükben...
Szerintem, ha a gyerek maga kér és szeretne valamit, akkor valóban az a legjobb, hogy ha tisztában van a szülei helyzetével: mit engedhetnek meg maguknak, miből és hogyan teremtenék elő azt, ami a kívánság teljesítéséhez kell? Szerintem jó, ha a gyerek ezt tudja - olyan mértékig, ameddig még rá tartozik. És ha ehhez valami olyan kell, ami áldozat - igen, a gyereknek ezt értenie és értékelnie kell. Nem tartom helyesnek, ha egy szülő csendben hozza az áldozatokat... Mert akkor könnyen lehet belőle mártír. Mert igenis megérdemli a gyermeke elismerését. Esetleg a viszonzást, ha úgy alakul, hogy viszonozható... (Bár ez is egy külön kérdés, hogy mikor és miféle viszonzást várunk a gyerekeinktől azokért a dolgokért, amiket mi áldozatoknak érzünk, és várhatunk-e egyáltalán bármit?) Mindenesetre ebben az esetben nyilvánvaló: a jutalom az a tény maga, hogy a kívánság teljesült...
De mi van akkor, ha valami olyasmit szeretnék a gyerekemnek, én a felnőtt, aki szeretném megalapozni a jövőjét, amit ő nem kért? Jó esetben a gyereknek is tetszik a felvetés, de lehet, hogy meg kell győzni... Még az is lehet, hogy ellenáll... Mit várhatunk ilyen esetben? Szerintem csakis a bizalmat... Csak azt, hogy "Bízz bennem gyermekem, jót szeretnék neked, és ez a valami is jó lesz. Lépj kérlek az általam kijelölt útra." Ilyen esetben azt hiszem, lehet helye a jutalomnak... De nem előre. Hanem egy bizonyos (ha előre kitűzhető, akkor egy előre kitűzött) eredmény elérésekor.
Mondjuk ha én szeretném valamilyen iskolába járatni a gyerekem, mert szerintem az neki jó lesz, és tudnám, hogy neki jól esne a jutalom cserébe az ő áldozataiért (régi osztálytársak, megszokott környezet... és igen, erre is gondolni kell, hogy a váltás az neki nemcsak jó, hanem nehéz is, veszteség is) akkor azt hiszem felajánlanám, hogy valamilyen fél évi vagy év végi, vagy bármilyen számomra, számára is fontos kitűzött, elért teljesítményért kaphat valamit... Nyilván a lehetőségeimmel arányos mértékben...
Ha a gyerek azt éli meg, hogy a dolog, amit a szülei kívántak és teremtettek neki, az jó, és jól érzi magát benne, akkor úgyis boldog lesz magától a lehetőségtől amit kapott, és már nem lesz benne akkora vágy a jutalom iránt. Persze ha megbeszéltük, az akkor is jár...
Unalomig ismert családi történet, de tanulságos: két fiútestvér között tíz év volt a korkülönbség. Ugyanabba az iskolába jártak. A nagyobbik fiúnak jutott minden jóból: nagyszerű közösség, nagyszerű tanárok, minden csupa jó. Tíz évvel később az öccse ugyanabban az iskolában szenvedett... Mert neki ugyanabból a tanári karból más tanárok jutottak, akik nem voltak annyira nagyszerűek... És annyi minden változhat... A nagyszerű tanár is lehet egy nehezebb életszakaszban, amikor nem tudja ugyanazt nyújtani, mint anno...
Látod- e, én is két napja gondolkodom azon, amit írtál. Hamarosan reagálok is.
Megjegyzés küldése