Türelem

Valami olyan üdvözült nyugalommal süppedtem bele a dália, csemege kukorica, cukorborsó, padlizsán és uborka vetésébe, mintha nagyon régóta vágytam volna rá. A fiúk két jegesvizes csobbanás- sikoltozás közben segédkeztek a magok elosztásában, közben arról beszéltünk, milyen jó lesz majd tőről enni az édes, friss zöldségeket, kicsavarni a kukoricát a kocsányáról, és úgy, nyersen harapni a tejes csöveket. Aztán ők visszaugráltak a tóba, én pedig nem gondoltam rá, hogy megfáznak, megbetegszenek, inkább vittem a madzagot, kifeszítettem egyenesre, mellé keskeny árkot húztam, majd komótosan raktam a magokat, egyiket a másik után.
Kikapcsolt, feltöltött, és rám parancsolt minden mozdulat: Várj türelemmel! Most eltetted, holnap öntözöd, aztán pár hét múlva láthatod, mi lesz belőle. Ez nem a szupermarket, hogy bemegyek, és leemelem a polcról. Ez itt fog szép lassan életre kelni a te védelmed alatt.
Régen éreztem már ezt a fajta nyugalmat, higgadt várakozást. Mikor semmit nem tehetek, hogy meggyorsítsam, kikerüljem a dolgok természetes menetét, hanem elfogadom azt, amit a természet előír.
...
Várom már, hogy láthassam őket. Jó lenne, ha már esetleg holnap egy kicsit kibújnának. Nem kell még, hogy teremjenek, de legalább a hegyüket kidughatnák... a kedvemért.