Montessori a hegyen

A minap összevitáztunk Atibivel. Péntekre ugyanis egy Montessori módszerrel tanító iskola volt bejelentkezve hozzánk. Nem ismertük őket (Budapest, ugye), csak telefonból a tanárnőt. Kérte, hogy a gyerekeket ne tegyük ki semmiféle versenynek, mert ugye a módszer ezt nem engedi, az a légkör, ami ott uralkodik, nem tartja jónak a gyerekek ilyenfajta stressznek való kitételét(!)
Ah! Valóban? Atibi nevetett, nézte az internetet, és csapkodott, hogy ez egy mekkora hülyeség! Ezekből a gyerekekből nem lesz semmi, túl gyengék lesznek. Az élet nem ilyen szirupos burok, harcolni kell megtanulni, blablabla. Én persze nem értettem egyet vele. Rajongok a Waldorf módszerért, Thomas Gordonért, és nagyjából minden olyan dologért, ami az emberek kiteljesedését, harmóniáját szolgálja.
Minden emberét.
Vagyis minden olyan módszert kultiválok, amely megtanítja a gyerekeket arra, hogy tiszteletben tartsák a többi embert. Azt is, aki gyenge, ügyetlen, és azt is, aki kiemelkedő, és elsősorban persze saját magukat. Jó nagyot vitáztunk. Még jó, hogy amúgy sok dologban egyetértünk, így aztán lezártuk azzal, hogy ebben nem.
Pénteken pedig jött "A" csoport. A montessoris. Na jó, én nem voltam ott, én egy másik- hagyományos módszerrel tanuló- csoportot vezettem, akiktől valahogy így búcsúztam az autóbuszon:
- Engedjétek meg, hogy végezetül néhány olyan dolgot mondjak el nektek, amiket a saját tapasztalataim tanítottak meg velem. Olyasféle gondolatok ezek, amiket az iskolában nem tanulhattok meg, mégis segítenek, hogy élvezetesebb, nyugodalmasabb életetek legyen:
Ha folyton azt akarjuk megtudni, mi lesz a következő pillanatban, mi fog még történni ezután, akkor elveszítjük azokat az örömöket, amiket éppen akkor élhetnénk át.
Aki boldogan tud nevetni a másik ember gyöngeségén, az egyszer bizonyosan nagyon gyenge lesz, és nagyon sokan fognak nevetni rajta.
A jóisten bizonyosan nem ok nélkül adott az embernek két szemet, két fület, és mindössze egyetlen szájat. Ha a látást, és a hallást beváltjuk ostoba fecsegésre, a tudástól fosztjuk meg magunkat, amit a szemünkön, és a fülünkön át szívhatnánk magunkba.
Végezetül egy olyan bölcsesség, amit még én is az idősebbektől tanultam, és már felnőttként értettem meg: Lassan járj, tovább érsz. Tudjátok, nem azért vagyunk itt a Földön, hogy átrohanjunk rajta, hanem hogy elidőzzünk, és felfedezzük a szépségeit.
Ezeket mondtam. Nem azt, hogy köszönöm nektek ezt a szép napot, remek gyerekek vagytok. Őszintén szólva örültem, hogy élve le tudtam hozni őket a hegyről, és hogy eltelt a nap különösebb baleset nélkül. Nagyon elfáradtam.
Eközben Atibiék a montessorisokkal voltak. Dél körül felhívott, és kétségbeesve nyüszögött a telefonba: Ezek őrültek! Úristen, ezt nem lehet megcsinálni!
- Mondd a részleteket!
- Hát... azt mondta a gyerek a tanárnak, hogy letépi az arcát. A tanár meg erre elkapta a nyakát, és bírkózni kezdtek. Aztán egy másik fenékbe billentette a tanárt... A fákat bicskákkal szaggatják, tépik, és nem hagyják abba, hiába mondom nekik. Ilyet én még nem láttam, öregem. Montessori elmehet a fenébe. Örülök, ha élve lehozza őket Gergő, aztán menjenek a picsába hazafelé!
A hegy alján összefutottunk néhány percre. Elgyötört arccal pislogtunk egymásra, én pedig arra gondoltam, hogy minden eszme elmehet a levesbe, bizony ám. Egyetlen jó módszer van. Tiszta szívvel, hittel, szeretettel nevelni. Ha kell, szigorral, ha kell, engedékenységgel. Egyszerűen érezni kell a gyereket, és aszerint dönteni minden pillanatban, amit ezek az érzések diktálnak. A legnemesebb módszer is ostobaságba fordulhat, ha csak mechanikusan követjük az előírásait.

Két csoport volt a hegyen tegnap, de semmi különbség nem volt köztük. Máskor teljesen átlagos iskolákból jönnek olyan gyerekek, akik ebben a sokat szidott iskolarendszerben tanulnak, mégis szeretettel segítik egymást, tisztelik a természetet, és tudnak örülni minden apró élménynek. Akiknek csak annyit mondok a nap végén: Köszönöm, hogy veletek lehettem.
Min múlik ez?