Sokáig azt hittem, hogy valójában egyáltalán nem vagyok képes boldogan élni. Meglehetősen értéktelennek gondoltam magam, ezért aztán nem is csináltam semmi kiemelkedő dolgot. Voltak persze megfogható okai is a szomorúságaimnak, de azért nem lehet teljesen a külső tényezőket okolni az érzéseinkért, ez nyilvánvaló. Mindenki maga felelős az érzéseiért. Hogy mit látunk a világból, az csak rajtunk múlik.
Aztán egy ideje a naplónak köszönhetően minden megfoghatóvá vált. Vissza tudom követni, mit hogyan élek meg. Kívül tudok helyezkedni, és úgy látni a mindennapjaimat, ahogy egy idegen látja. Látom közben a másokét is, és néha összehasonlítgatok. Ettől aztán gyakran van olyan érzésem, hogy igen, ez itt egy boldog ember élete. Derűs és bizakodó emberé.
De honnét jön ez?
Mikor vált ez ilyenné? Nem nagyon emlékszem, és nem is értem, hiszen a logika azt diktálná, hogy a velünk született öröm idővel megkopjon, és egyre inkább elvesszen az optimizmusunk.
Tanulható lenne a boldogság? Kényszeríthetjük magunkat arra, hogy folyton a kiutat keressük a nehézségekből, és mindenben a jót lássuk?
Atibi mondta minap (persze nevetve), hogy szeret velem lenni. Szereti ezt a naív hitemet, amivel egy katasztrófa porhalmain is tudok vidáman rikkantani: Sebaj! Megoldjuk!
De hát mindig megoldjuk!- válaszoltam neki erre.
Nyomasztanak problémák nap mint nap, de valahogy elképzelhetetlennek tartom, hogy ne tudjak túljutni rajtuk.
Azért van, amitől nagyon félek. Például az, mikor egy tárgyalás közepén a szívem fölött dermesztő zsibbadást érzek, miközben kihűlnek a kezeim, és kezdek eltávolodni a valóságtól, olyankor komolyan megrémülök. Sokáig nyomaszt utána is, és arra gondolok, ha ennyire szeretek itt lenni, akkor vajon miféle belső kényszer visz rá, hogy ennyire ne kíméljem magamat? Éhezem, nem iszom eleget, nem alszom eleget, és a dohányzással is folyamatos harcban állok. Ha pedig tudatosan kilépek ebből a börtönből, és normálisan kezdek táplálkozni, pihenni, szüneteltetem az önmérgezést, szabályos lelkifurdalásom van. Mintha valami extra, és jogtalan kiváltságokat biztosítanék magamnak.
Álmomban Judit kiesett egy emeletről. Mikor hozzá rohantam, akkora volt, mint egy három éves kislány, puhára zúzódott a feje, és én tudtam, hogy meg fog halni. Zokogva suttogtam a fülébe: Minden rendben lesz! Ne félj, hamarosan jobb lesz minden.
És el is hittem.
1 megjegyzés:
Ha van időm, akkor én is igyekszem magam rávenni, hogy tudatosan éljem meg a szép pillanatainkat mert rengeteg van, naponta több száz, csak egyszerűen bele szokunk a jóba és nem akarjuk észrevenni. Pedig erre nevelhetők vagyunk mi magunk és a gyerekek is. Azaz a gyerekeket talán nem is kell rá nevelni, mert ők még lehajolnak - sőt lehasalnak- megszagolni egy pici kis virágot is. Ha nagyon elszállok a borúlátásommal, akkor azért észhez szoktam téríteni magam és a tudomásomra hozom, hogy én /mi igenis boldogok vagyunk!
Megjegyzés küldése