Ha szerda, akkor torna. Belátom, kell az ovisoknak a testedzés, az ezzel járó öltözök- vetkőzök szertartás, a rendszeresség, és egyéb pedagógiai szlogenek.
DE nézzük ezt az én szemszögemből:
Ha a felszerelését hazahozom, akkor elfelejtem visszavinni. Ha nem hozom haza, akkor csócsává gyűrve lapít a szekrényben. Komoly szégyenkezéssel tölt el, mikor ráadom a gyerekre, főképpen, ha hét közben összekeverte néhányszor a festéshez (ragasztáshoz, vágáshoz, gyurmázáshoz) használt védő pólójával. A cipőfűzőn általában (mindig) kibogozhatatlan csomó van. A tömeg óriási, a gyerek nemrég öltözött föl otthon, így semmi kedve elölről kezdeni. Fázós, nyűgös, én izzadok, mint a ló. A számban a már sokat emlegetett női fenekek, nem férek, az oldalam szúr a kényelmetlen guggolástól. Egyszóval utálom a szerdát, de hallgatok, mert ugye belátom, hogy szükséges tortúra, a gyereknek kell a torna foglalkozás.
Ma szerda van. Az idegeim rojtos- véresre tépelődtek a reggeli előkészületekben. Míg a ruhát ráncigáltam Bobira, a fejem fölött egy ingerült hangot hallottam:
- Óóó, a francba! A tököm kivan már ezzel a tornával!
Csinos, kellemes, közismerten kulturált anyuka állt meg mellettem szenvedő, elgyötört arccal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése