Nos, az történt, hogy néhány hónappal ezelőtt még ódzkodtam attól, hogy változtassak blogolási szokásaimon, most pedig magától elmúlt bennem a ragaszkodás a bloghu - hoz. Egyszerűen eluntam. Nem találtam megfelelő sablont, ami volt, az pedig már nem tetszett. Kedvet kaptam a változáshoz. Nézelődtem, és ez a hely itt megfelelőnek tűnt. Szóval egyelőre átköltözöm kölcsönös átjárókat, és visszautalásokat tartva az eredeti naplóval, mely remélem az idők végezetéig elfér ott, ahol most is van.
De az is lehet, hogy egyszer majd visszamegyek. Nálam sose lehet tudni semmit előre.
Na jó. Gyártsunk inkább elméleteket. Szóval: Az életem nagy része költözködéssel telt. 8 évesen váltottam először. Akkor még a szüleimmel pakoltunk a nagyvárosba. 10 év volt Kecskemét, aminek a nagyrészét lehajtott fejjel sétáltam át. Az utcán nem néztem senkire, csak a cipőm orrára emlékszem. Buszoztam, és volt egy speciális járásom is. Majdnem 14 voltam, mikor egy napon rájöttem, mennyire bugyuta dolog indián szökdeléssel közlekedni. Rájöttem, hogy bármit teszek, látnak engem a többiek. Látják a lehajtott fejem, a szökdécselésem, mindent. (És ez borzasztó!) Épp ezért gimis koromban már normálisan közlekedtem.
Később újra költöztünk, aztán fősuli, majd vissza Kecskemétre- akkor már albérletbe. Egyikből a másikba. Végül ide kerültem egy szolgálati lakásba. Később jött mr. Darcy, és építkezni kezdtünk. Iszonyatos lelkesedéssel vágtam bele, minden nehézség ellenére erőlködtem, hogy megvalósuljanak a terveink. A normális élethez kell egy ház- úgy gondoltam.
Már nem így érzem. Úgy érzem, röghöz vagyunk kötve. Úgy érzem, soha nem tudunk innét elmenni, és ez inkább nyomasztó, semmint megnyugtató. Nem mintha el akarnék menni (pedig igen), de a tudat, hogy akkor sem tehetem meg, ha akarom... ez teljesen más, mintha szabadon választhatnék a maradás mellett.
Emiatt a rengeteg mászkálás miatt aztán zavarba jövök, ha megkérdezik, hová valósi vagyok. Hová is? Nem tudom. Talán oda, ahol a legtöbbet éltem? Vagy hol érzem magam otthon? Nem, nem, a változás kell ahhoz, hogy otthon érezzem magam.
Két év a blog.hu-n egyelőre elég volt. Nézgelődtem mindenfelé, és itt tetszik leginkább a kezelhetőség, a felület, a funkciók. Szóval most itt vagyok, ott meg szépen várakozik a 892 bejegyzésem, aztán ki tudja, lehet, hogy egyszer visszamegyek. Bár eddigi életemben ugyanoda vissza ritkán tettem meg az utat. Hm... talán csak egyszer.
9 megjegyzés:
Szerintem ez jó lesz.
Szerintem is...
Felkiáltójellel akartam!
Szerintem is!
Szerintem is jó, azaz tetszik, csak kicsit nem értem, hogy milyen is akkor most Doris?
Mondjuk még nem olvaslak régen, de eddig színes, pezsgő, okosan agyaló, nyüzsis, életművész nőcinek láttalak magam előtt, ez az oldal viszont egy megállapodott, letisztult gondolatvilágú,nagyon rendes (konyha, házikó, környezet) és nyugis nőt mutat - kifelé-. Hmmm most akkor melyik?
Daniella: Jól van akkor, ha tetszik :-)
Banyuc: Fene tudja, melyik. Az előbbi meghatározásod nekem, az utóbbi a szeretteimnek tetszene jobban. Azt hiszem, egy vékony kötélen táncolok, egyik oldalán vadvíz, másikon rezzenetlen tó. Hol ide, hol oda mártogatom a lábamat.
Ez nagyon Doriszos volt :))
Azt hiszem bemutatkozhatnál így az új oldalon!
Végre újra kommentelhetek. Juhéjjj.
Banyuc: Ennél többet, mint itt van, vajon mit mondhatnék magamról? A nevem? Van jelentősége? Ez itt bárki lehet. Doris bárki lehet.
pudingocska: Üdv a fedélzeten. Többek közt ezért is a váltás. Hosszútávon egyértelmnűen kiadta a regisztráció a punnyadás beálltát. Azután tetszik itt a társaság, tetszik, hogy a rendszeres olvasókkal többet láthatok az olvasókból. Már most van olyan feliratkozás, akiről nem is tudtam, hogy olvas engem, itt pedig az adatlap segít, hogy többet tudjak rólatok.
Ezúton köszönet a feliratkozásért.
A sablon, a bejegyzés végtelen egyszerűen szerkeszthető, még egy analfabéta is meg tudja oldani. Szóval jó, tetszik. Na meg Neked is örülök. :-)
rendszeres olvasók funkcióval- jav.
Megjegyzés küldése