Mindenütt emberek. A meleg őrjítő. Kancsókat, és műanyag poharakat tettek néhány helyre, hogy aki már nem bírja, tudjon inni legalább.
Rögtön megtalálom őket. Ülnek a sorban ők is- három órája legalább. Csendesség, unalom, meleg.
Belerobbanok a megállt időbe.
Hogy vagytok?- Mindig így kezdjük a beszélgetést.
Mesélek mindenekről, közben az agyam hátsó rekeszeiben pörög a kérdés: Mi lesz? Mi van?
Várunk. Zavart vagyok, igyekszem könnyedén viselkedni... Nevetni kell, az a legjobb. Őt is mindig megnevettetem, most is azért mesélek. Az egerekről, az egész farmról, meg arról, hogyan rohangálok a vakond után hajnalonta. Túrom a földet tíz körömmel, és dugdosom le a petróleumot, a piszoár gyöngyöt... mindent, aminek szaga van, ami talán elüldözi az erőszakos földmunkást. Nagynéném bököd, hogy hangosan beszéljek, mert Ő nem hallja, amit mondok. Nem tudok már hangosabban, nagyon kellemetlen, így is egyre többen figyelnek, ahogy harsogok és gesztikulálok a néma folyosón. Eleinte mosolyognak, majd hangosan elnevetik magukat. Színház ez, vagy mi? Lélekterápia az onkológián?
Mindenki nevet, de Ő nem. Ő bele van zárva a nem hallásba, pedig neki- érte szánom az egészet. Őt szeretném kirántani a félelemből, várakozásból.
Két asszisztens jön ki papírokkal, és gátlás nélkül beszélnek: Ez a melles? Nem, a kismedencés... Keresnek valakit. Turbánban jön a hölgy, aki átveszi a papírt tőlük. Akkor jut eszembe, hogy itt mindenki erre vár: ítéletre. Csak most egy kicsit vidámabban- nevetve.
Nem tudok tovább várni, muszáj mennem.
Később épp egy ifjú, gyönyörű kutya papírjait rendezem, mikor jön a telefon, megvan az eredmény. Még gondosan beteszem a fóliába az iratokat, rendet rakok az asztalomon. Nem bújhatok el tovább. Két hete tolom el magamtól a gondolatot arról, ami van. Úgy teszek, mintha nem lenne, mintha lenne csoda, aminek a végén az a szó áll: negatív.
Szembe kell néznem a valósággal.
Anyához kell mennem. Lehet, hogy szüksége van rám. Az ő anyukája. Mégis én sírok. Ő azt mondja, hogy ez az élet rendje, 84 évesen már nem lehet csodálkozni, fogadjam el, és köszönjem meg, hogy eddig velünk volt, és azt még, amit köztünk tölt ezután.
Megköszönöm, elfogadom. Tudom, hogy eljön az ideje ennek is.
Csak ne ÍGY jönne. Ne ÍGY.
Jó ideje nem a halál riaszt, "csak" a hozzá vezető út.
