Napfényes napok

Remek. A nap végre kisütött, és ma is hasonlókat várhatunk. A napfény pedig pozitív változásokat hoz magával. Olyat például, hogy hosszasan beszélgettem tegnap azzal a bizonyos drámatanárral, aki már az első pillanatokban elbűvölt annak idején. Csak úgy vége volt az órának, mikor odajött hozzám, hogy mennyire szereti a fiamat, és jobb, ha készülök rá, hogy Ákosból színészt farag-  ehhez ragaszkodik. Szerinte nincs is ilyen kreatív gyerek másik.
Állok elébe, és hurrá. Én is látom már régóta, hogy ez az ő útja. Ez, vagy más, de mindenképpen olyasmi, ahol az érzéseit, gondolatait ki tudja játszani- rajzolni- zenélni magából. És miután ez nem egy egyszerű szakkör, hanem művészeti iskola, még esélyes is, hogy egy jó kis dráma tagozatos középiskola beugorhat utána. Na, jó, na, jó, ne szaladjunk előre, hisz csak negyedikes, az isten szerelmére!
Aztán mondja nekem azt is, hogy "Te! És a Bobi? Ő otthon is ennyire zárkózott?"
Hát nem. Nem az. Otthon biztonságban érzi magát, és gyönyörűen, választékosan beszél. És akkor elkezdett mesélni róla (is). Róla!!! Arról a gyerekről, akit gyakorlatilag észre sem kellene vennie, hisz nem beszél, nem játszik, csak megfigyelő a drámaórán. Aztán hazajön, és azt mondja: hú, de jó volt! Arról mesélt nekem G. "néni", amit lát Bobin (tudod, olyan na'vi- san lát ő. Nem úgy, mint a felnőttek, hanem, mint a kék lények ott, a Pandorán).
Beszéltünk aztán mindenfélékről, és alig tudtam elszakadni tőle, mert őrületes a kisugárzása, az energiája, a gondolatai, a hite. Remek, remek! És LÁTJA a gyerekeimet! Utánuk megy, konzultál a tanítónőkkel, érdeklődik... fontos neki. Még ez a körömrágós, szótlan, szomorú kisgyerek is.

Azon gondolkodtam, hogy mégiscsak különös, hogy most (MOST) találkozom egy csodás drámatanárral, egy elhivatott mentálhigié(nő)- vel, mikor a legnagyobb tervem forgatom a fejemben. Egy gyermeksegítő központ megnyitásán gondolkodom. Egy fejlesztős- tanulós- játszós- beszélgetős- kuckós helyen. Itt ez a nagy irodaház szinte üresen, én pedig egész nap bent vagyok. Szívem csücske lehetne egy menedék az ilyen Bobi- féle kisklambóknak.
Igen, tudom, ne álmodozzak már! Ne képzelődjek, mikor ugye tegnap még a munkámat akartam feladni, hogy Bobihoz alkalmazkodjak. Még az sem lehetetlen, hogy ez az egész éppen, hogy összefügg, és majd szépen kikerekedik a végső megoldás. Még ez sem lehetetlen.

Azért az is jó, hogy eddig azt láttam Atibin, hogy szerinte ez annyira nem is biztos, hogy jó ötlet. Ez a fejlesztő központ. Vannak ilyen gyerekek, Doris? Lesz erre kereslet? Mondta ő, hogy így meg úgy, de mélyebben nem érdekelte a tervem, mert nyilván azt gondolta, ez csak az én kínom. Tegnap aztán mást döntött. Befolyásolta ebben, hogy délután felhívtak, hogy novembertől számítanának rám, mint mozgásterapeutára ott, a lakhelyünkön. Jelenleg nyolc gyerekkel kellene foglalkozni, de már vannak újabb jelentkezők.
Láttam a megdöbbenést szeretett főnököm arcán, mikor ezt elmondtam neki (pontosabban hallotta a beszélgetést). Meglepődött, hogy tényleg szüksége van a gyerekeknek segítségre (és a szülőknek is). És hogy lehet, hogy elmegyek máshová. Mert azért tudom én, hogy nem hiszi igazán, hogy három gyerekkel, ennyi idősen csak úgy megy a munkakeresés(találás) pikpakra. Persze mindig meglepődik, mikor hívnak innen is, onnan is.
Nem baj. Elnézem neki, mert nagyon fiatal. Majd megtanulja ő is. Majd ha odaér, elfogadja, hogy nem ér véget az élet 30 fölött sem. A fiatalság nem dicsőség, csak múló álom.