Új erőt merítettem abból az egyszerű pillanatából a napnak, mikor megkaptam az osztálytalin készült fotókat. Kedvtelve nézegettem magunkat, és (nem) minden arcoskodást mellőzve megállapítottam, hogy régen volt piszkafa csúnyaságom lassan a homályba vész. Talán többet kellene fotózkodnom, hogy elhiggyem, bizonyos szempontból még hasznomra is válik az idő... Igen, igen, határozottan jobban tetszem magamnak most, mint tetszettem akkoriban, mikor még Sz.G.- be voltam szerelmes, aki alig a vállamig ért, és (természetesen) tudomást sem vett a létezésemről. Az enyémről nem (na, persze), de az "a" osztályból azért gyakran hazakísért valami kis ribancot, miközben én (ÉÉÉN!) őutána epedeztem. És nekem erről fogalmam sem volt! Tiszta gáz! (Nyilván egyetlen percet sem pazaroltam volna rá, ha ezt akkor tudom.)
Mára azért sok dolog változott. Például én érek az ő válláig, és már nem roppanok össze a tudattól, hogy olyan felesége van, aki nem én vagyok. Egészen jól, és méltósággal viselem a dolgot, és büszke is vagyok magamra ettől.
Nevetek a képen, és nevetek most is. Aztán ahogy nézem a többieket, azon filózok, hogy ők éppen úgy néznek ki, mint annak idején, mikor ballagtunk. Lehetséges, hogy csak én változtam ilyen elképesztően sokat??? Na, nem. Ha a szabály mindenkire érvényes, akkor muszáj, hogy én is hasonlítsak egykori önmagamra!
Akárhogy nézem, nem hasonlítok.
Legalábbis remélem.
1 megjegyzés:
Hihihi:)
Megjegyzés küldése