Mi mindig elkésünk. ÉN mindig elkések mindenhonnét. A reggeleink eszeveszett rohanással, és idegeskedéssel telnek, hogy pontosan beérjünk mindenhová. El is határoztam, hogy ez így nem mehet tovább, a kicsiket ettől a héttől kezdve hamarabb keltem, így lesz idejük mélázni, játszani, totojázni.Teljesen jól működik a dolog. Még csak 7 óra, és ők már felöltözve, megreggelizve várják, hogy végre elinduljuk. Soha nincs ilyen, hogy én csitítsam őket: Ej, ráérünk még, rajzolj nyugodtan! Végre eljön a negyed nyolc, biztos vagyok benne, hogy őket rendben kirakom, és még én is beérek dolgozni. Jó, menjünk. És akkor Ákos feje torzulni kezd:
- Ó, hát nem találom a kisautóimat.
- Milyen autókat?
Kiderül, hogy kölcsönbe kapott valami járgányt, amit ma vissza kell vinni, de fogalma sincs, hová tette. És akkor keres... Az idő telik. Keresek én is.
- Figyelj, nem érdekel az autó, majd holnap visszaadod, most menjünk!
De a gyerek ordít és bőg, mert ő megígérte, és a M.B. le fogja szidni, és olyan NINCS, hogy azt ő ne vigye vissza. Ekkor a gyomrom kezd összeszűkülni. Már látom a szomorú jövőt: Becsöngetnek, és én még mindig itt fogok kutatni egy vacak jármű után, amíg kint zajlik az élet - nélkülem.
Nem tudok tovább várni, akkor maradsz itthon- ezt mondom dühösen. Kiállok a kocsival, csukom a kaput, közben az emeletről lehallatszik az üvöltése. Majd hirtelen csend lesz. Te jó ég! Mi van, ha sokkot kapott? Felrohanok, ő már vidáman jön velem szembe:
- Megnyugodhatsz. A vécében volt.
- ???
Remek. Még éppen beérnek az iskolába, csak nekem kell rohannom (már megint).
Tanulságképpen megállapítom, hogy mostantól teljesen felesleges korábban kelnünk. A késés egy karma, és ha megpróbálok tenni ellene, a világ akkor is kikényszeríti belőlem.Viszont az bizonyos, hogy a fiam ígéretére számíthatok bármikor. Amit ő megfogad, annak súlya van.
És ezt a súlyt én cipelem.
Illusztráció: Szegedi Katalin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése