Még mindig alvás:
Szóval Bobi sem aludt jól, mivel délben az oviban sikerült neki, így túlságosan pihent volt este. Az agya (a HAT ÉVES agya) volt túl pihent, így hát dolgozott keményen. Kijött inni, pisilni, megállni az ajtóban, nézni senyvedőn. Az idő telt, s az ágy újra és újra kidobta magából. Aztán egyszer jó hosszú ideig nyugalom volt. Már naivul arra gondoltam, talán sikerült elmerülnie az oly nagyon vágyott álomban, de ekkor újra kisettenkedett. Sírt.
- Bobi, mi a baj? Miért sírsz?
- Azért, mert meg fogok öregedni, és meghalok.
Jaj, szegény, szegény kicsike! Mivel vigasztalhatom ilyenkor? Túl korán van még ettől félni. A halál rémülete úgy 9- 10 évesen szokta elérni az embert éppen az ilyen, vihar utáni éjszakákon. Átesünk ezen mindannyian, csak egy kicsit később.
Örök életet nem ígérhetek. Hogyan vigasztaljam, hiszen a halál a legbiztosabb pont az életünkben? Mit mondhatnék? Talán azt, amiben magam is bízom:
- Tudod, a halál majd akkor jön el, ha már eleget éltél. Akkor már nem fogsz félelmet érezni, hanem azt gondolod, ideje menned. Most még sok dolgod van, hidd el, a halál feléd sem néz.
Ez megnyugtatja. Én pedig arra gondolok, milyen jó lenne, ha valóban így válogatna a vén kaszás. Ilyen egyszerűen, barátságosan, magától értetődően.
2 megjegyzés:
a tavalyi csoportomból mesélte egy apuka a nyári szünet után, hogy a kiskrapek teljesen kiborult azon, hogy hatodik születésnapja lett, mert ő nem akar öregedni, mert akkor hamarabb meg fog halni. (mondjuk neki az váltotta ki valszeg, hogy néhány hónappal korábban elhúzódó betegség után meghalt a nagypapája.) aztán most hallom három nap után az elsős tanítóbácsitól, hogy a kölyök csak úgy a semmiből kijelenti az óra közepén, hogy "I don't want to die."
Lehet, hogy hamarabb érnek a gyerekek? Én tíz voltam, mikor egy fél éjszakát végigbőgtem emiatt. Nagyon nehéz ezzel megküzdeni. Az én félelmeim eltartottak úgy 20 éves koromig :-)
Aztán a hit (nem a vallás) segített. Ma már a végtől nem félek. Annál inkább a hozzá vezető úttól.
Megjegyzés küldése