Sajnálatos módon semmi borzasztó dolog nem történt velünk a kiránduláson. Sajnálatos, mert ez azt bizonyítja, hogy a gondolkodásom immáron beszűkült, és előítéleteim vannak a családommal kapcsolatban. Ezúttal azonban csont nélkül értünk minden helyszínre, ami talán annak is köszönhető, hogy előző este részletes leírást készítettem az útvonalról (értsd: Krisztina krt. 605 m, majd srégan balra Csaba utca 20 m, azután...), amit aztán a térképen tollal kijelöltem (igaz, a vonal később eltakarta az utcák neveit), és meghagytam mr. Darcyinak, hogy 30 km/h- nál nagyobb sebességgel sehol se közlekedjen. Így sikerült a toll alatt elolvasni, hogy merre kell éppen tartanunk, s arra is maradt elég időm, hogy a noteszt összehangoljam a térképpel, és az ott látottakat a valóságra is kivetítsem.
A gyerekeim pompásak voltak. Ezúttal nem volt nyávogás, könyörgés, duzzogás. Nem is verekedtek. Unalmukat, mely az utazás alatt telepedett rájuk, egyszerű, hétköznapi témák kibeszélésével űzték el, úgy, mint kaki, pisi, fügyi, punci, cici... Inkább semmit sem hallottam. Egyszer úgyis meg kell beszélni ezeket. Nem beszélve róla, hogy a legszórakoztatóbb beszélgetések mindig a vécé körül forognak.
A Skanzen csodás lett most, hogy átalakították. Egy napot simán el lehet tölteni ott nézelődéssel, piknikeléssel. Mi azonban csak a délelőttöt szántuk rá. Elég gyanús voltam a személyzetnek, mert végig jegyzeteltem, ezt furcsállón figyelték a nyugdíjas nénikék. Nyilván ellenőrnek néztek, így hát egy csomó történetet meséltek, olyanokat, amik nem találhatók egyetlen ismertető táblán sem. Mindezt azért, hogy lássam, mennyire szívvel- lélekkel látják el a feladatukat. Én pedig eközben tudományos fejjel bólogattam, és irkálgattam.
Délután jött a lazulás a hegyen. A vonattal még nem is volt gond, eldöcögtünk a Hűvösvölgybe, gondoltam, majd le(!)túrázunk a János hegyig, ott libegünk egyet, a maradékot a Széchenyi- hegyig pedig szintén gyalog tesszük meg. Másfél órányi trappolás után még mindig nem történt semmi megérkezéshez hasonló dolog. Mr. Darcy akkor már a hátán vitte Bobit, ami- tekintettel a kb. 60 fokos emelkedőre, valamint gyermekünk nem átlagos termetére- egészen komoly teljesítménynek mondható, így hát érdeklődni kezdtem a lehetőségeinket illetően. Barátságosan ugrottam ki néhány sziklákon pattogó tájbicajos elé, s karjaimat az ég felé lendítve parancsoltam megálljt nekik. Mint kiderült, még kb. 3 órányi(!) út várt ránk. Ezt az információt megtartottam magamnak, gondoltam, nem terhelem vele a családot, semmi szükség rá, hogy szívrohamot kapjanak a hír hallatán. Mindössze annyit mondtam nekik, hogy a program némileg módosul, most azonnal 90 fokos szögben indulunk lefelé a vasúthoz, hogy megússzuk a további hegymenetet. Mire feljutottunk a vagonokba, már egyáltalán nem akartunk libegőzni. Kivéve Nagyfiamat, akiről kiderült, hogy a napok óta félelemnek gondolt izgatottság, amely uralta őt, az nem is félelem volt, hanem inkább várakozás. Ő hullatott néhány könnycseppet a lógó- imbolygó szerkezet miatt, de végül megbékélt.
Viszonylag nyugodalmas hazatérés után ágyunkban dőltünk, mély be- s kilégzésekkel lazítottunk. Erőteljes vállveregetés jár mindannyiónknak, hogy sikerült anélkül kirándulnunk, hogy idegileg beleroggyantunk volna.
Alakulunk, na! A fiúk felnőnek, mi is megtanulunk közlekedni, és hát az a sok "munka", amit beleteszünk abba, hogy értelmes, aranyos, érdeklődő emberutódokat neveljünk, néha tényleg megtérülni látszik.
Néha.
1 megjegyzés:
Hurrá!!!!!:)
Megjegyzés küldése