Büntető

Hát istenem, nem tanulta meg! Itt volt egy TELJES HÉT (mialatt kirándultunk, húsvétoltunk, kerítést fontunk gallyakból, kellett még labdázni, birkózni, na jó, készülni a mesemondóra is, meg gyakorolni a szorzótáblát), és ő ennyi idő alatt nem volt képes megtanulni!!! Be sem jelölte! Ezért ma, mikor mentem érte, többedmagával állt a táblánál, és várta, hogy majd ő is sorra kerüljön, és felmondja.
Mikor beléptem, valami kis buzgó mócsing (aki mellesleg folyton azzal nyúzza, hogy legyen a barátja. Szép kis barát, mondhatom!) szaladt elém:
- Ákos fekete pontot kapott!- és nézett várakozva, hogy mit szólok.
- Te is azt kaptál. Tőlem. Nem szeretem az árulkodást.
Leültem a pad szélére. Még ketten voltak előtte. Mondták, nyökögték a verset, ő pedig álldogált, és pislogott rám a szemüvege mögül. Biztatón mosolygott: Ne izgulj, meglesz. Mindjárt elmondom, aztán mehetünk.... Akkor eszébe jutott, hogy ő most büntetésben van, és azt láttam rajta: Most akkor haragszol? Elfelejtettem, de nem szándékosan.
Nagyon szégyelltem magam. Másodikban ez még a szülő sara leginkább. Hiába nem, de mégis igen. Az viszont kicsit megnyugtatott, hogy sokan nem tanulták meg. Ez a csordaszellem. Ha csak az én fiam lenne egyedül, az nagyobb égés, mint így, hogy tízen vannak.
Végül sorra került, és én nagyon drukkoltam neki. Szuggeráltam, hogy hibátlanul menjen. Hát persze, hogy sikerült. Még ott, ahogy a többiektől hallotta, ott megtanulta. Igen, lehetett volna otthon, és akkor nincs fekete, de mit tegyünk, elfelejtette. És én is. Már hiába mondja Zs. néni, hogy előbb kellett volna, tudjuk, tudjuk, de már így esett.
De milyen szépen mondja! Erős a hangja, nem izgul, csak úgy elmondja. Színpadra kellene rakni, az lenne neki való. Soha nem izgul.
Csak elfelejti megtanulni a szöveget...