2009. máj. 5.

Anyák napja II.

Nem, nem vagyok edzett... főképpen, ha Nagyfiam látom a kezét tördelni, ahogy próbál elkülönülni az egész helyzettől, amit ezúttal ünnepségnek hívnak.
Ezúttal.
Máskor osztályközösségnek, iskolának, családnak, életnek.
Oly kevés ponton kapcsolódik a valósághoz, hogy néha szinte elvész benne.
Kiállítani emberek elé? A válla leesik, a tekintete elnéz a fejek fölött. Olyan elesett, szomorú, tétova. És ha még eszembe jut minden épp most aktuális gyötrődése, akkor odamennék, és megölelném leginkább.
De jól bírom. Mindent bírok, zenét, verseket, mindent. Ő nem bírja. Érzi, hogy nézem, de nem képes a szemembe kapaszkodni. Inkább önként egyedül marad ott, a többiek között. Nem néz rám, mert nem tudja, mi lesz akkor. Jobb lesz úgy, vagy nem lesz jobb?
Végül elindul a virággal felém, megölelem, és persze sírok rögtön. Mondom neki, hogy mi van, és takarjon el, ne lássanak mások. Ő sután elém áll, de már érzem, hogy menne. A könnyeimtől olvad a páncélja, és ez félelemmel tölti el.
Összeszedem magam, ő elmegy, leül tőlem jó messzire, és nem néz rám. Már mindenki nyüzsög, nevetgél az anyukájával, csak mi ülünk egymástól külön. Aztán nem bírja, nézi a falat, és elsírja magát.
És én is megint. A többiek kérdezik tőle, hogy mi van vele, de látják, hogy kár itt bármi, így inkább magára hagyják. Én megyek végül hozzá, kimegyünk a teremből, és csak állunk bőgve a folyosón.
Aztán nevetünk.
Sírva.

10 megjegyzés:

hohohó írta...

Ez szép volt.
Én is jártam így mikor gyerek voltam.
Jól érzed őket, pont így éltem meg én is.Kb.10 éves lehettem.

hohohó írta...

ez is sikerűlt.Renceresolvasó vagyok, képpel együtt:-))))

Angela írta...

hohohó: Ó, hát szerinted honnan érzem ezeket? Valami hasonlókkal küszködtem én is.
Amúgy meg nem látlak a rendszeres olvasók között. Lehet, hogy nem tetted nyilvánossá?

hohohó írta...

lehet hogy már nyilvános

bi írta...

Egyszer... a nagyfiam... sírtam.. látta.. sírt. Megkérdeztem, hogy Ő miért sírt. Mert én sírtam. Mindíg sírok. Már nem takarom el magam.

a mesélő írta...

Tegnap nagyon sírtam a "Józsi Baráton", véletlenül néztem bele, de nem tudtam tovább menni. Szép, szomorú, nagyon megható volt, Leila csak kérdezgette, mi a baj? mi a baj? Megijeszti őket ha sírunk, de persze azért sírni néha kell ...

Egyébként nem szoktam nézni ezt a műsort, de ezt a tegnapit sok felnőttel végignézetném. Doris ha tudsz nézz bele valahol és sírj egyet te is.

Angela írta...

hohohó: Édes a képed! Miért nem tudom kinagyítani???

bi: Jaj, bi, de jó, hogy itt vagy! Ezer éve nem láttalak! Sírás: Meg. De előttük már nem takarom magam. Szoktak látni sírni, és tudják, hogy nem feltétlen szomorúság miatt van. Azt akarom, hogy természetes legyen nekik, és ők se felejtsenek el sírni, mire felnőnek.

Banyuc: Nem láttam, nem tudom, mi volt benne :-(

Andi írta...

Szia, Doris!
Andi vagyok. Szepet irtal.
Nekem a kislanyom, a kicsi sirt tegnap.
Te nagyjabol ismered a tortenetemet, ugye? Most meglatta az apukaja fotojat. A foton az apuka pocakjan az uj kisbaba fekszik. A 4 eves kislanyom nem birt tovabb a konnyeivel. Sirt, es azt mondta: nekem ez nagyon rosszul esik.
Aztan, mikor Abbey (tudod, a szerelmem) megvigasztalta, a kicsi lany eros lett es azt mondta elszantan: azert sirok, mert eszembe jutott, hogy nem sok baratom van...

Nincs ennel rosszabb, a gyerekedet gyengenek, esendonek latni.

Angela írta...

Ez az utolsó mondat nagyon igaz. Tényleg az tud fájni nagyon. Mikor olyan kis szerencsétlen és elesett.

hohohó írta...

Andi!
Nem ismerem a történetet, de ez gombócos kemény!

Related Posts with Thumbnails