Anyák napja II.

Nem, nem vagyok edzett... főképpen, ha Nagyfiam látom a kezét tördelni, ahogy próbál elkülönülni az egész helyzettől, amit ezúttal ünnepségnek hívnak.
Ezúttal.
Máskor osztályközösségnek, iskolának, családnak, életnek.
Oly kevés ponton kapcsolódik a valósághoz, hogy néha szinte elvész benne.
Kiállítani emberek elé? A válla leesik, a tekintete elnéz a fejek fölött. Olyan elesett, szomorú, tétova. És ha még eszembe jut minden épp most aktuális gyötrődése, akkor odamennék, és megölelném leginkább.
De jól bírom. Mindent bírok, zenét, verseket, mindent. Ő nem bírja. Érzi, hogy nézem, de nem képes a szemembe kapaszkodni. Inkább önként egyedül marad ott, a többiek között. Nem néz rám, mert nem tudja, mi lesz akkor. Jobb lesz úgy, vagy nem lesz jobb?
Végül elindul a virággal felém, megölelem, és persze sírok rögtön. Mondom neki, hogy mi van, és takarjon el, ne lássanak mások. Ő sután elém áll, de már érzem, hogy menne. A könnyeimtől olvad a páncélja, és ez félelemmel tölti el.
Összeszedem magam, ő elmegy, leül tőlem jó messzire, és nem néz rám. Már mindenki nyüzsög, nevetgél az anyukájával, csak mi ülünk egymástól külön. Aztán nem bírja, nézi a falat, és elsírja magát.
És én is megint. A többiek kérdezik tőle, hogy mi van vele, de látják, hogy kár itt bármi, így inkább magára hagyják. Én megyek végül hozzá, kimegyünk a teremből, és csak állunk bőgve a folyosón.
Aztán nevetünk.
Sírva.