Az anyukám...

Azt gondoltam, hogy majd felveszem a virágos kalapot, és mikor Ákos mondja a versét, akkor hirtelen lekapom, és felkiáltok: Juhééé! Akkor ő majd elcsodálkozik a sárga hajú anyján, és ez persze nagyon mulatságos lesz.
Aztán beláttam, hogy előbb- utóbb szembe kell néznem mostani önmagammal, így hát mégis kalap nélkül mentem el az anyák napjára.
Igen, megbámultak az utcán.
Mindenki.
Ákosnak is tátva maradt a szája, sőt, hangosan felkiáltott (De furán nézel ki, anya!), így hát még azok is rám csodálkoztak, akik addig nem vették észre (ami kizárt dolog), hogy elment az eszem.

Ettől függetlenül jó hangulatban telt az ünnepség.
Nem bőgtem, csak vigyorogtam. Edzett vagyok már, tudom, mire számítsak, egy ideje nem hatódok meg az "orgona ágától".
Na, de az ajándék! Le lettem festve (még normális színű hajjal) az ő keze által. Mikor mondtam neki, hogy ezt majd megírom a naplóban, azt kérte, feltétlen jegyezzem le azt is, hogy fejből csinálta, míg a többiek fényképről másolták a mamájukat.
Ez fontos.
Na igen, rémlik, hogy egy nap azzal állított haza, hogy másnap vinnie kell igazolvány képet rólam, nekem meg már éppen teli volt a hócipőm azzal, hogy hol ezt kell vinni, hol azt, hol ezt aláírni, hol azt befizetni, ráadásul most még ez a hülye fénykép is itt van (de nincs!):
- Nincs fotó! Mondd meg, hogy anyádról 15 éve nem készült egyetlen kép sem, úgyhogy nem tudsz vinni, oszt ennyi! Nem megyek most még fényképészhez is... vagy rajzolj le! Igen, az lenne a legjobb.
Így hát ő ilyenformán segítség nélkül készítette a festményt, a saját, belső képe után.
Talán ezért lett olyan szép...
A tanárnénik pedig adtak neki egy lapot, amin befejezetlen mondatok vannak, így ő ezeket szépen a maga esze után egészítette ki. Kicsit nyögve nyelősek a mondatok itt- ott, de kedves mindenképp. A kedvenceim:

Anyukámban azt szeretem, hogy nagyon aranyos.
Az anyukám azért ügyes, mert sokat tanult.
Az anyukám nem felejti el, hogy vele vagyok.
Az anyukám mindig SZERETNI FOG.

Most már biztos, hogy a belső kép vezette. Igen, hisz nem is vagyok aranyos, tanulni sem tanultam sokat (legalábbis jóval kevesebbet, mint tehettem volna), és néha szeretném egy- egy kis időre elfelejteni, hogy velem van ő, és a testvérei. Igen, ne tagadjuk el, ha már naplót írunk: jó lenne néha elfelejteni a felelősséget, a feladatokat, és csak könnyedén létezni, lebegni, élvezni az életet.
Könnyebb lenne.
Oh, de néha éppen attól könnyebb, hogy ők vannak!
Néha éppen az tart itt, hogy ők vannak.
Néha éppen azért nem adom fel, mert ők vannak. Mert igen, mindig is szeretni fogom őket, de az a lényeg, hogy ezt ő tudja is. Azt gondolom, hogy az összes ténykedésem lényegecélja éppen az, hogy ezt így le merjetudja írni.
Hiszek abban, hogy a gyerek nem (csak) attól lesz teljes ember, ha tanulok vele, jól táplálom, következetesen nevelem, megtanítom a világ farkastörvényeire, rendszeresen aláírom az ellenőrzőjét, kikérdezem a leckéjét, korán megtanítom cipőt kötni, már három évesen megismeri az összes fejlesztő játékot, külön angolra járatom, meg sportra, kézműveskedésre, és egész nyáron programokat biztosítok neki...
Óóó, ha jó anya lehetnék, és ezt mind, mind képes lennék megtenni! Milyen jó is lenne! De sajna nem megy. Nem tudok mindent jól csinálni. De azt, hogy biztos lehessen abban, hogy bármi történik, egy ember van a földön, aki őt minden körülmények között szeretni fogja, azt azért talán megadhatom.
És ő is nekem.