Morning show

Rá kell jönnöm, hogy bármikor kelhetek, akkor is képtelenség, hogy időben beérjünk a városba. Most a háromnegyed hatnál tartok. Olyankor jó anyához mérten egyenként keltegetem a fiúkat (én persze már egy órája fent vagyok), miközben magyarázom nekik, hogy reggel van, kelni kell, megyünk, de ne adják föl, már csak 5, 4, 3, 2, 1 nap van hátra a jogos lustálkodásig.
Ákos rendben van, felül, nagyokat pislog, majd kimászik az ágyból, és indul ruhát húzni. Ő ott akad el, mikor meglátja a reggelit, ugyanis arról eszébe jut, hogy kakilnia kell. A wc-re ülve persze megpilled (abbamarad ugyanis a folyamatos mozgás), így jó tíz perc múlva nekem kell bemennem hozzá, hogy felébresszem. Eközben Bobi a takaró alatt mantrázza: nehéz felkelni, nehéz felkelni. Még három kedves szólás van bennem, utána megpattan valami a fejemben, és lerántom róla az ágyneműt. Lassan kitápászkodik, melléül a kikészített ruhájának, és nyitott szemmel tovább szundikál.
Pizsamában rohangálok, tízórait készítek, vajat kenek a kenyérre, majd eszembe jut, hogy a Nagynak még nem szóltam- sőt, tegnap megígértem neki, hogy az őszi cipője is elő lesz halászva a sufniból. Lerohanok a lépcső alá, bebújok a pókhálók közé, és túrok. Cipő megvan, vissza föl, a fiúk közben felöltöztek, már a konyhaasztalnál veszekszenek. Reggeli be a szájba, én kezdem az újabb kört: igyekezzél, menni kéne, haladjunk, haladjunk. Ők tömik magukba a kaját, majd eszükbe jut a bionicle- s lexikonjuk, és hogy meg kellene tanulni a Matoran abc- t (A magyart talán először is, bocs). Nem ám akármikor megtanulni! MOST megtanulni, sőt titkosírásra lefordítani pár mondatot az aktuális háziolvasmányból. Egyikük már hozza is a könyvet. Két falat között a jeleket tanulmányozzák, Nagyfiam pedig szól, hogy vasaljam már ki a haját, léci, mert a tegnapi eső behullámosította teljesen. Az gagyi. Jó, de gyorsan, és lám, az eső megint esik, úgyis mindegy akkor meg, hagyjuk inkább.
Az óra ketyeg, ellenőrzöm az uzsonnás, tisztaságis, rajzos, technikás zsákokat (2x4 db), odaadom a befizetni valókat (külön kiborítékolva a pontos összegeket).
Ha MOST elindulunk cipőt húzni, és kocsiba vágjuk magunkat, gond nélkül beérünk. Mindenki feláll, én kurjongatok, hogy a tányért, csészét rakják el maguk után, és úgy is tesznek, csak kicsit lassabban, mint képzeltem. Futok a szétguruló poharak után, de nincs még gond, az ilyen esetekre ugyanis mindig megtartok plusz 5 percet.
Tehát indulunk lefelé, cipők fel, garázsajtó kinyit, mikor feltűnik, hogy valaki hiányzik. Visszarohanok, hát Bobi legózik elmélyülten a "gyerekbe" (ez a szobájuk beceneve). Lecimbálom az emeletről, akkor meg az derül ki, hogy Ákos hagyta fent valamelyik plusz zsákját a négyből (meg sem kísérlem, hogy tudjam, melyiket), így ő tűnik el néhány percre. A többiek özönlenek kifelé, pakolnak be a csomagtartóba, lassan mindenki itt van. Bár a pluszba szánt perceket rég felemésztettük, még bizakodom. Ha elég gyorsan hajtok, még van esélyünk. Hurrá, üljetek be, övet bekapcs, már csak én vagyok hátra! Táskám, cipőm, lakás bezár...

Futás, jók vagyunk! MÉG ÉPPEN BEÉRÜNK.

De ni! Mi ez itt a térdem körül, ahogy lépek? Ez a lassan leereszkedő, veszélyesen ismerős ruhadarab? Csak nem a pizsamám kinyúlt gumija kúszik éppen lefelé a derekamról? Vagy igen?

Jó. Akkor kezdjünk el gondolkodni azon, mit fogunk mondani a késés miatt.