Nagyfiam énekből a Szózatot tanulja. Nem egyszerű, egyezzünk meg ennyiben, bár ezzel a két szóval elég szolidan fejeztem ki magam. Hogy segítsek a gyereknek, éneklek én is. Vele. Nem, helyette. Ordítva:
"...Bőlcsőd az smaj daan síírood is, mely áápol seeltaakar..."
Ákos csodálattal néz rám:
- Anya, te ilyen jól énekelsz?!
- No, persze. Én kórustag voltam (most nagyot villantok).
Nagyfiam hitetlenkedve (ezúttal vér komolyan, minden cinista humorizálást mellőzve):
- Tényleg?
Én (sértődötten):
- Igen. Ha nem tudnád, zeneis voltam. Tudod, azok, akik folyton énekelnek, és zenélnek. Amúgy meg jobb, ha figyelsz rám, és tanulsz tőlem.
És éneklünk tovább:
"...Bőlcsőd az smaj daan síírood is, mely áápol seeltaakar..."
Ákos: Igen, anya, ez csodálatos...
Mire Bobi:
- Hát, igen. De mi az a "smajda"?
3 megjegyzés:
Kossuth Lajos azt üzente elfogyott a regimentje!
Mi ezt "ordibáltuk" három napig és már Leila is nagyon szépen tudja:)
Hm. Én is kórustag voltam, és minden régi énektanárom azt mondta, hogy gyönyörű hangom van. Ehhez képest a fiaim már kicsi gyerek korukban mindig rám szóltak, hogy hagyjam abba, ha énekelni merészeltem. :(
Lehet, hogy az agyukra mentem, amíg a hasamban voltak?
Hahaha... És így szüljön az ember! A saját gyerekeid döngölik a sárba a önértékelésed.
Megjegyzés küldése