A Nő

Szokásomhoz híven ma is megjegyzésekkel kísértem az autókázást. Valaki olyan miatt bosszankodtam, aki ráért. Tötymörészett az úton, bénázott, nem tudott dönteni, én pedig hiába igyekeztem volna, lehetetlen volt, így kissé elvesztettem a türelmem (mert miért van, hogy rajtam kívül mindenki ráér? Hogy MIATTUK minden zöld lámpát lekések? Hogy még a fotocellás ajtók nyitási sebességét (is) hozzájuk kalibrálják, én meg rendszeresen nekirohanok az üvegtábláknak?)
Szóval ideges voltam kicsit, és imígyen próbáltam a ráérősen vacakoló hölgyet ébresztgetni:
- Mit csinálsz? Mit? Csinálsz? Te! Te... (jaj! Itt a gyerek!) liba! (Nem, mutogatni nem szoktam, bár nyáron egyszer elfelejtettem, hogy az ablak le van húzva, így mikor átszóltam: Micsinálsz?, a pasi visszaordított: Micsinálsz? Erre én: Ééén? Te micsinálsz?
Nyertem.)
Tehát most is próbáltam tempóra ösztökélni bosszantó úrvezetőnket, mikor mit hallok hátulról?
Ahol a fiam utazik?
Akit toleranciára, szeretetre, és kulturált nyelvhasználatra próbálok tanítani?
- Anya, én annyira szeretlek... hogy... hogy ilyen kemény nő vagy! Ahogy beszélsz... meg vezeted a kocsit... meg minden... Értesz az állatokhoz is, nem nyafogsz tőlük. Meg mered fogni a békát például. Ez olyan jó! Hogy nem félsz, hanem megvizsgálod, és utána elengeded...
Muszáj volt hátranéznem. Pontosan úgy volt, ahogy előre sejtettem: a gyerek rajongó szemekkel nézett rám. Láttam, most nagyon büszke az anyjára. Most, ez az a pillanat, amelyben örökre bevésődik fejébe a kép az IDEÁLIS NŐRŐL, akit arról lehet felismerni, hogy mindig rohan, türelmetlen, csúnyákat kiabál az ablakból, és békát gyűjt, ha elunja magát.