Küzdés

Annyira utálom azt már, hogy mikor hetek- napok óta vacakolunk az olvasással meg az írással, és már úgy tűnik, hogy lassan behozza a lemaradását, mert összeolvas, érzékeli a vonalrendszert, és nem kell minden délután kisütni az idegrendszeremet, neki meg bőgni, mindezt "gyakorlunk, hogy szeressük az iskolát" felkiáltással, akkor rövid kihagyás után átlapozom a matek füzetet, és kiderül, hogy fogalma sincs valami bontásokról, pótlásokról, és amúgy is olyan a matek cucca, mintha nem értene semmit.
De basszus!
Most írt egy kiváló felmérést! Jó, a múlt héten, de ez akkor is túl rövid idő az elhülyüléshez.
Félre magyar, írjuk újra a matek füzetet!
És tudja.
Pótol, bont, összead. TUDJA! Én pedig azt tudom, hogy ma bemegy, és megint nem fog produkálni semmit. Csak firkálgat, pislog, idétlenkedik. Mint akinek fogalma sincs, melyik bulira tévedt be. Mikor megyek érte, a tanító néni panaszkodni fog, ő pedig elhúz mellőlem, hogy ne is hallja, amit mondanak róla, majd mikor kimegyek, azt mondja, ő semmit nem tud. Nem ért semmit. Aztán megint hazajövünk, elmagyarázom a leckét, ideges leszek, ordítok is, ettől megvilágosodik, és hirtelen tudni fogja. Ja, nem! Először nyávog. Én meg keményen az asztalra csapok, hogy ne p...öljön, taknyozzon és könnyezzen. Munka van, ezt nem siratni kell, hanem összeszedni magát, és állni a sarat.
Férfi vagy te, vagy mi a franc?
Összeszedi magát, mert MUSZÁJ. Mert hiába minden. Ha fáradt, akkor még belefér 3 példa, mert nem az első akadálynál kell kiszállni. Rá kell jönnie, hogy mikor azt érzi, hogy nem megy tovább, akkor még csak a felénél van a valódi képességeinek. Ezt meg kell tanulnia akkor is, ha közben százszor elátkoz, szenved, és úgy érzi, kegyetlen vagyok, rossz anya, aki nem gyengül el a nyafogásától. Aztán van egy pont, mikor megtörik. Feladja, hogy bebizonyítsa, mennyire NEM KÉPES megoldani a feladatot, és szépen elmélyül a munkában. Olyankor nyílik ki az esze. Már nem azzal törődik, hogy mit nem tud, hogy hogyan lehetne megúszni a tortúrát, hanem a megoldás felé halad. Olyankor szépen elcsendesedik minden, elsimul az elgyötört, kudarcoktól megszomorodott pofija, és mire végez, rájön, hogy olykor képes átlépni önmaga árnyékát. Képes küzdeni könnyek nélkül, anya simogatása nélkül, csak a saját erejéből. Fiúhoz (férfihoz) méltóan. Ez talán fontosabb, mint hogy végre kétfelé tudja bontani az ötöst.