Mindenkit a maga helyén...

Végre elindult a szezon. Megvolt az első kirándulásunk- a kedvencem, fent a Pilisben. Rájöttem, hogy ehhez képest érdektelen, ha megcsinálunk egy kutyakiállítást, vagy egy bálat... Nem annyira vonzanak ezek a dolgok, mert NEM SZERETEK felnőttekkel dolgozni. Ha egy felnőttnek adunk programot, az általában arról szól, hogy a hibákat veszik sorra. Mindig van egy sznob, egy rosszindulatú, egy kihúzós a csapatban, és mikor vége van, soha nincs bennem ez a kellemes megelégedettség, amit ilyenkor érzek, ha gyerekeket kirándultatok.
Önző hozzáállás, ugyebár.
Muszáj ilyennek lennem, mert mindig tökéletesre akarom csinálni. Látni akarom az örömöt az arcukon, tudni akarom, hogy kaptak valamit tőlünk az együtt töltött nap alatt. Ez inspirál abban, hogy újra és újra nekiszaladjak a kihívásoknak. Szóval ha meggondolom, ez az egész lózung arról, hogy mennyire csodás egy csapat gyereket elvarázsolni, boldoggá tenni, mind csak MESE. Engem tesz boldoggá az örömük. Szükségem van a sikerre, hogy tudjam, ki vagyok.

Jó, hát sikerült. Ez a program nagyon menő, mindig odavannak érte a kölykök. Ha van egy túra, ami önmagában is gyönyörű, és azt még megtűzzük feladatokkal, versennyel, kupával- hát az ütős.
Azt hiszem, ezzel az évvel már nem lesz túl sok gondunk. Azt hiszem, ha előre tekintek, valami olyasmit mondhatok: Lesz annyi lehetőség, hogy csak győzzük majd. Ott van mindjárt a jövő hét... Egy Kilátó- túra a Budai hegyekbe. Mikor elkezdtük kiajánlani, nem sok reményt fűztünk hozzá. Mindenki tavasszal kirándul, az ősz csak próbálkozás arra nézve, hogy hátha akad néhány "elvetemült" pedagógus, aki mozdul ilyenkor is. Kérlek szépen, eddig három busz állt föl, és még van egy iskola, amelyik önmagában kettőt beígért jövő hét elejére.
5 busz egyetlen szombaton! Aggódom. Pedig örülnöm kellene annak, hogy mikor bemegyünk egy iskolába, akkor úgy fogadnak: Jaj, hát ti vagytok azok? Akkor megyünk!

Aggódom, mert nincs emberünk. Márpedig azt is láttam tegnap, hogy gyerekekkel lenni nem olyan egyszerű, ahogy én azt gondolom, érzem. Nem olyan egyszerű olyan embert találni, aki be tud helyezkedni egy ilyen szituációba. Az emberek egy része sokkot kap attól, hogy velük legyen. Inkább telefonál százszor, elintéz bármit, de ennyi kiskorú megfojtja. Ehhez a munkához gátlástalanság, humorérzék, és egy nagy adag szenvedély kell. Ezek nélkül hamis az egész. De hol vannak azok, akikben ez megvan? Ráadásul, ha megtalálod őket, akkor előbb- utóbb rá kell jönnöd, hogy valami hibádzik velük is... Mondjuk az illető elfelejti, hogy hová tette a sorompó kulcsát, ami kinyitja a Hegy kapuját. Áll a két busz, míg ő veszettül kutat a táskákban, mert emlékszik tisztán, hogy mikor odaadta a belépési engedélyeket a sofőröknek, akkor a kulcs még ott volt a kezében. Utána viszont csak lila köd, és gyerekarcok vannak előtte. A kulcsot nem látja. Végül azért előkerül, mr. Darcy, és Atibi összenéz: Nem lett volna szabad odaadni neki- ezt gondolják. És de tényleg, na! Mindenkit a maga helyén kell kezelni, hogy tökéletesen működjék (működjek)!