Álomutazás

Bye- bye szépséges horvát tengerpart! Gondolatban elbúcsúzom egy időre meg nem pillantott partjaidtól!



Miért képzeltem, hogy ma este már ott fogom a langyos homokba befúrni a lábaimat? Miért? Miért?
Nem fúrom bele a lábamat.
A busz nem telt meg, így az a bizonyos iroda visszafújta a programot.
Nagy sóhaj, köszönjük szépen, hogy gondoltak ránk, egy csepp könnyet elmorzsolunk a szemünk sarkában, és megyünk vasárnap barantás fesztiválra.  Megnézem már ezt a barantát, mert most annyira odavannak vele egyes ősmagyarok, hogy kíváncsi lettem, mit rejt. Ráadásul van egy honfoglalással foglalkozó kirándulásom, ahhoz pedig jó lenne valaki, aki ért ehhez a dologhoz.
Múltkor felhívtam egy embert. Huba- így hívták. Érted: Ond, Kond, Tas, Huba... ahogy a madárgyűrűzőm felesége Madarász előnévvel rendelkezik (Csippantom az ilyen beszélő neveket. Hadd ne meséljek a Somogyi Koppány nevezetű ismerősömről, hehe!). Szóval Huba.
Felhívom, hogy kellene nekem Salgótarján mellett mozdítható barantás ezért, meg ezért. Erre 3 perc alatt elmesélte, hogy ő már nem foglalkozik harcművészettel, hanem az emberi egységet teremti meg a barantával (bocsi, fokosokkal, botokkal hadonásznak egymás arca előtt). Egységet a családban, valamint a nő nagyságát, mert ez a mostani társadalom mérhetetlenül lezüllesztette a nőket... egyszerűen szolgasorba taszította őket, mert ma egy nő, aki szül három gyereket, az cseléddé válik (köszííí!), pedig a társadalom valójában a nőkön áll (vagy bukik), és őseink társadalma is a nőktől függött, mert a legnagyobb döntéseket a vénasszonyok tanácsa hozta. Árpád apánk pedig azért lett önggyilkos (HA NEM TUDNÁD!!!), mert nem tudta a nőket kellően megóvni, s ezt az ő lelkiismérete már nem tudta elviselni. Szóval ez a nyugati posvánnyal mételyezett magyar kultúra már nem is magyar kultúra, mert ha valaki Petőfit szaval, az még nem kultúra, csak ha ötszázan szavalják Petőfit, az nevezhető magyar kultúrának. Nem tud tehát segíteni, de ha személyesen megbeszélnénk az ő filozófiáját, akkor talán megérteném. Lehet, hogy segítene is.
Én eközben?
Igen. Aham. Ja, tényleg. Ennyi voltam nagyjából.
Megyek most, megfigyelem őket közelebbről itt, Kecskemét mellett, és próbálok névjegykártyákat is szerezni. Remélem, nem karikás ostorral csettintik a kézjegyüket a homlokomra.
Lássuk be, egy honfoglaló játékba tényleg jó lenne passzítani a barantát. Elvégre őseink mégiscsak pergették azt a fokost, hát nem? Csattogatták az ostort. Persze nem az anyák méltóságáért küzdöttek, ( ez természetesen erősen kisebbíti az ő küzdelmük jelentőségét), de azért még így is érdemes ismerni és látni, azt hiszem.

Horvátországot nem bánom. Masszív kőszikla nyomta a gyomromat az utazást illetően, amit ha összevetünk elmúlt napokban született, depresszióban tocsogó irományaimmal, akár érthetővé is válik, miért nyomasztott annyira a négy napos lelépés. Vannak jelenleg fontosabb dolgok, mint egy álomutazás. Most, ha kinézek az ablakon (igen, még mindig itt vagyok az irodában) ragyog a nap, és úgy tűnik, az ősz végre megérkezett. Több hete nem voltunk semerre, úgyhogy zizegek erősen, és agyalgatok, merre kellene őszi kirándulás címen venni az irányt. Egypár utunk biztosan lesz még az első hóig, ám azokon ott akarom látni a fiúkat.

Ps: Mondjuk azt a fentebbi képet nézegetve van azért egy finom kis szúrás a masszív kőszikla helyén. De szúrásokhoz, beteljesületlen tervekhez meg hozzá vagyok szokva, már meg sem rezdülök.
A francba!