Kis gyerek...

Azt mondják, kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Ezt jelen pillanatban cáfolni kívánom azon egyszerű okból, hogy jelmezvarrási kötelezettségem (amit méltán nevezhetünk évek óta rendszeresen visszatérő Nagy Gondnak) idén (már) mindössze negyven percre redukálódott.
És már ez sem tart soká... Lassan ez is véget ér!
Hurrá, és éljenek a nagyfiúk!
Ja, hogy az egyik, aki nem kívánt beöltözni, az effektíve 1. osztályos!? Hm. Tekintsük ezt az én saját, külön bejáratú szerencsémnek. Hogy ennyire introvertált a gyerekem, hogy cseppet sem dobja fel a lehetőség, hogy az anyja által eszkábált idétlen ruhákban feszengjen egy bulinak nevezett rohangálós délutánon. A Nagy az nagy. Ők (a nagyok) kollektíve nem öltöznek (és ezt akár gondtalan- vagy gondatlan- ságnak is nevezhetjük). A középső viszont maga írta bemutatkozó versét a maskarája mellé. A verset, amit én teljesen átírtam. (Mer' nekem sohase jó az, ami van!) Úgy tűnik, ezzel együtt sikere volt a "negyven perces" jelmezben, mint pénzeszsáknak, aki a szeretet örök értékéről mesél.
Rímekben, természetesen.
A téma kiválasztása, verssorokba szedése, az eszmei mondanivaló az én nyomásomra lett az, ami ( felnőtt füleknek tetsző naív példabeszéd arról, hogy a pénz valójában érdektelen, ha a boldogság fogalmát próbáljuk meghatározni). Én manipuláltam, irányítottam a gyereket, a kis pénzes zsákot, hogy vegyen vissza az arcából verséből, és ne reklámozza magát, mint minden örömök zálogát.
Ez a mániám. Nyomást gyakorlok, értéket(?) közvetítek. Olyan eszméket, amikért a "nagyok" már kinevetnének. Micsoda szerencse, hogy ezek a kicsik még nem vonják kétségbe a példabeszédeimet! Nemhiába: Kis gyerek kis gond...