Döntésképtelen

Súlyos lelkiismereti válságom van már néhány napja, amitől meg is őrültem picikét, és olyan dolgokat kezdtem művelni, amik egyébként nem éppen az erősségeim. Első számú ilyen szokás, amivel próbálom ésszerű mederben tartani a gondolataim, az a takarítás. Pakolok, suvickolok, mint az egereim, mikor a frissen elmosott terráriumba visszarakom őket. Közben pedig agyalok. Mert milyen az, mikor karnyújtásnyira kerül az ember egy álom- álláshoz, egy tuti jól fizető középvezetői valamihez, ami érdekes, izgalmas, éppen úgy, mint ez a mostani, csak éppen biztos állami háttérrel. Szóval egy olyan dolog ez, ami nagyjából egyszer jut az embernek egy életben. A Nagy Lehetőség. Közben meg van ugye Atibi, akit csak úgy nem hagy el az ember, mert olyan "aljas", hogy már inkább barát, mint főnök. Millió érv szól mellette: vicces, elfogadja Lolot az irodában, bejöhet a gyerek is, ha éppen szabadnapos, én pedig otthon maradhatok, ha nekem van gondom. Nem kell pontosan beérnem, úgy osztom be az időm, ahogy nekem tetszik, és a gyerekeim is kirándulhatnak velem. Szóval szeretek vele dolgozni, és szeretem a munkámat is.
Csakhogy.
Csakhogy családdal a háta mögött az ember elsősorban a biztos helyet, biztos fizetést tartsa szem előtt, úgy illik, nem? Nem a barátságot, a szeretem- nem szeretem feladatokat, vagy azt, hogy  a kutyáját beviheti- e a munkahelyére.
Így kellene.
Az anyukám biztos így tenne. Szem előtt tartaná a biztonságosabb megoldást, és felelősen döntene.
Én viszont nem tudom, mit tegyek, és csak reményedek, hogy az Élet majd meghozza a megoldást.
Ahogy mindig, minden helyzetben meghozta eddig.