Szellemes

Most mi nem nagyon dolgozunk. Csak úgy telefonon, meg itthon, meg ha megyek a gyerekért, berohanok az irodába, vagy Nórához, mert tényleg fura érzés, ha nem látom őket pár napig. Fura nekik is. Felhív Nóra, és felhív Atibi is. Ma is hívott, hogy bent vagyok- e a városban. Miért, mi a baj? Baj? Az nincs, de valamit elmesélnék... Na, jó, akkor mesélem így. És meséli telefonon.
Ha már úgy kezdi: Hát, kérlek szépen... és itt szünetet tart... akkor tudom, hogy valami rettentően abszurd, és nem mindennapi dolog fog következni. Amit persze teljes természetességgel fog előadni, mondjuk a családjáról, vagy a rendőrökről, akik rendszeresen megállítják, és megbüntetik, vagy mit tudom én, miről. A mai történet sem marad el az eddigiektől. Remek. Már érdemes volt felébrednem. Ilyen sztorikért él az ember, komolyan mondom:
Kérlek szépen, nem tudom, hallottál- e a Kopogó Szellemről? Nem szeretném bővebben kifejteni az ő mibenlétét, tény, hogy ő létezik, jön- megy a házban, és bosszantó módon kötekedik a lakókkal. Főképpen Atibivel, és főképpen azóta, mióta az iroda elköltözött mellőle. Egész pontosan a feje fölé. Volt idő ugyanis, mikor egy emelettel lejjebb, a Szellem mellett bérelt lakást Atibi. Akkoriban remek volt a kapcsolat közöttük. A Szellem púderozta az orrát, és sütit vitt a fiúknak. Csevegett, kedveskedett. Mikor viszont megtudta a költözés hírét, halálosan megsértődött, és azóta haragszik Atibire. Dühös, hogy "elhagyta" őt, elköltözött, ráadásul ott "táncol" azóta is a fején. Ráadásul nő(k) is jön(nek) hozzá! Ezért használja a fegyverét, vagyis kopog. Felcsenget a kaputelefonon, és csúnyákat kiabál. Azt viszont, hogy egy napon kihívja a rendőröket, nem néztem volna ki belőle. Pedig megcsinálta. Atibi takarított (Úristen! És én nem voltam ott! Én aki még SOHA (ismétlem: soha) nem láttam felnőtt férfit takarítani!), a partvis meg oda- odakoppant a csempéhez. A Szellem eleinte csak a fűtéscsöveket ütlegelte valami vasdoronggal, mintegy válaszul a fenti neszekre, később azonban komoly tettre szánta el magát. Telefonált a yardra, és láss csodát!, a rendőrök kijöttek. Becsöngettek az irodába, Atibi meg ott állt a partvissal, hogy mi a fene van.
Vannak itt lányok, akik futnak?- Kérdezte a rendőr. Bejelentés érkezett ugyanis- no, nem partvissal kopogásról-, hogy itt valakik lányokat futtatnak.
Pfff...

Amúgy meg leesett a hó nálunk is. Nem tudom, örüljek- e felhőtlenül, hisz ez az esemény felvet az életemben fontos kérdéseket, olyat mint csizmák- bakancsok- hótaposók- kesztyűk- vészesen fogyásnak induló tüzelő, emellett viszont felvet olyat is, hogy szánkózás- fehér karácsony- hógolyó- hóangyal- móka és kacaj.
Na, igen. Mindennek többféle nézőpontja van. Örülhetek a hónak, vagy sírhatok miatta. Bosszankodhatok azon is, ha k...nak gondol egy buggyant fejű, unatkozó mamika, de éppenséggel felvillanyozhat, hogy van ember, aki kinézi belőlem, hogy alkalmas vagyok efféle figyelemfelkeltésre. Lássuk, mi a jobb nekem? Választom a lehető legkényelmesebb utat: nevetek az egészen.