Kenyérsütő

Most már nagyon ideges vagyok! A harmadik kenyeremet rontom el a vadi új kenyérsütőmmel!
Már most az elején mondom, hogy nem szeretném, ha bárki azt hinné, teljesen kezdő vagyok kenyérsütés terén. Már kétszer volt ilyen szerkezetem, csak mindannyiszor kidobtam (véletlenül) a lapátját. Az meg, ugye nem pótolható, úgyhogy jelenleg két hibátlan, lapát nélküli gépem van a kamrában, melyekkel anno sok csodát alkottam. Azokban az időkben kitapasztaltam néhányszor, hogy mennyi sikér, mennyi liszt, stb. kell a tésztába, hogy ne ömöljön ki a keverőtál oldalán, vagy ügyes megkelés után ne essen össze sütés üzemmódban.

Mostanára két olyan - kenyérnek alig nevezhető - maszlagot tudhatok magaménak, melyek felülnézetből leginkább a kutya etető táljára hasonlítanak, illetve van egy harmadik cucc is, mely egészen az izzószálakig folyt ki (amíg én Ákost tanítottam az új gurulós cipőjében közlekedni). Mire hazatértünk a sima betonú piactérről, már különös illatú szürkeség terjengett a nappaliban. Ha pedig valakinek még kétségei lennének afelől, hogy lehet- e két pasit bármilyen tűzveszélyes eszközzel magára hagyni, akkor elárulom, hogy NEM! Családom itthon ragadt tagjai szenvtelen arccal lesték mindazt, amit a füst nem takart ki a képernyőből.
Na, jó. Kuka, és szellőzés.

Lássuk be, egyelőre nem megy, hogy egy normális, ehető pékárut vakarjak ki a gépből, miközben én már rozsról, teljes kiőrlésről, magos és hagymás kenyerekről ábrándozok! Nem nagyon tudom eldönteni, hogy az eszközzel van gond, a hozzávalókkal, vagy én hülyültem el azóta, hogy az utolsó kenyérsütőmet kikukáztam.
Le vagyok törve. Mindig mondom, hogy nem vagyok konyhatündér, mindig mondom. De ha meg tudom, akkor meg miért nem varrógépet kérek a jézuskától???