Úgy terveztem, hogy az ünnepre tekintettel nem fogok állandóan naplót írni, és mindenféle olyan dolgokat csinálni, melyek miatt újra és újra elfog majd az íráskényszer. De már az elején elrontottam. Már akkor, mikor kitaláltam, hogy majd ajándékokat készítek, és fura kajákat, és a tervezgetés közben nem vettem számításba, hogy mindezt egyedül képtelenség megcsinálni. Jó, azt gondolhattam, hogy a fiúk segítenek, és ez kedves tőlük, ráadásul nem tudnak mit tenni, mert tetszik, nem tetszik, én vagyok a főnök. Abban bízom, hogy később bizonyosan be fogják látni, hogy hasznos volt gyerekkorukban megtanulni, hogy a férfi dolga a lakásban nem csak a heverés, asztalhoz odaülés, onnét távozás. A házimunka nem egy olyan mételyezett tabu, mely a férfinek halálos sebet okoz. Ahogy a nő is képes kéményt tisztítani, fát hasogatni, csapot szerelni, kertet ásni anélkül, hogy a mellei visszafejlődnének, vagy kinőne az ádámcsutkája. A férfinak sem szárad le a p...e, ha megfogja a porszívó nyelét, és nem csak ordít, hogy túl hangos.
Azt is megtanítom a fiaimnak (még most, amíg fogékonyak rá), hogy a segítség egy nő szemében nem azt jelenti, hogy valaki (aki talán még soha életében nem főzött végig egy menüt, miközben ellátott három gyereket (egy beteget), nem nyalt ki 86 nmétert, nem hajtogatott össze fél óra alatt 5 embernyi széthagyott ruhát, és így tovább), szóval nem segítség, ha valaki a partvonalról (de konkrétan annyira a partvonalról, hogy nagyon) osztja az észt arra nézve, hogy mindezt hogyan KELLENE okosan csinálni.
Ilyeneket tanítok a fiaimnak, mikor befogom őket az ünnepi készülődésbe. Csak hát nem egyszerű az eset, hiszen egy fiúnak elvileg az apja a példaképe. Nehéz ÚGY rendre, és a női munka tiszteletére szoktatni azt a fiút. ÚGY nehéz...
Amúgy meg ne csodálkozzak, hogy fáradt vagyok. Ne csodálkozzak, hogy kiborultam, ordibáltam, meg majdnem bőgtem is, és azt mondtam, több karácsonyt nem csinálok végig egyedül. Ha akarnak ünnepet, tegyenek érte. És nyilván a fiúk vették magukra leginkább (mindig a gyerek veszi magára), pedig ők aztán még a legtöbbet tették lehetőségeikhez mérten. A család többi felnőtt tagja meg ordított, hogy ÉN TEHETEK RÓLA, hogy így jártam, mert én nem adtam ki a feladatokat előre. NEM MONDTAM, hogy örülnék, ha nem kellene két napon át hajnaltól éjszakáig talpon lennem (kell ezt mondani???). Biztos azért nem szóltam, mert most mártírkodni akarok.
Igen, itt, ezen a ponton gondoltam azt, hogy elmehet a picsába, aki kitalálta a házasság intézményét.
Egyébként meg a végére remek karácsony este lett, én is lenyugodtam (bár fentebbi állításomat ettől még nem vonom vissza). Volt sok vidám perc, finom vacsora (melyért millió dicsérő szót zsebeltem be, melyeknek valahogy nem tudtam örülni tiszta szívből), volt éneklés, szép ajándék... nekem... is, melynek viszont tiszta szívből örültem, és legfőképp a többiek örömének, hogy olyan pontosan eltaláltam a vágyukat, valamint a felismerés is örömmel töltött el, hogy a karácsonyi készülődés mégsem ölt ki belőlem minden jó érzést.
Ps: Az milyen volt már, amikor a templomban bezuhantam tévé kamerájába, miközben belesziszegtem: Basszus!, aztán az operatőrrel visítva (suttogva visítva) röhögtünk, majd fél órát beszélgettünk a kapuban a tavaszi melegben egy igazi, jól- vagy legalábbis normálisan- működő helyi tévé létrehozásának lehetőségeiről... Sok remek pillanat, ami még eztán jön mindenféle nyafogások nélkül.
4 megjegyzés:
Csúnya dolog, de kicsit örülök, hogy nem csak az én férjem nem tökéletes, írhatnék, éppen tökéletlent is, de az hogy venné már ki magát :))!
Lola azért segített ugye???
Tudod, engem mérhetetlenül bosszant az ilyen viselkedés. Nem érdekel az a Vénusz- Mars bölcselkedés sem, hogy a férfiak agya így, meg a nőké úgy. Én azt tudom, hogy ha valaki, akit szeretek dolgozik mellettem, akkor nincs képem ezt heverészve nézni. Akkor sem, ha dolgoztam előtte. Főképp nem ünnep előtt. De a pasik 80%- a ezt lazán és érzéketlenül természetesnek veszi. Ez nem Mars. Ez bunkóság. Engem nem vigasztal, hogy sok milliónyi férfi van ilyen, mert ez kb. 30 éves elméletemet erősíti: a házasság nem jó, csak a lehetőségekhez képest legjobb életforma.
Sajnálom, hogy így indult a karácsonyod... (Viszont a férjemet most egyenesen tökéletesnek érzem, ő abba a maradék pár százalékba tartozik, aki kérés nélkül rendszeresen mosogat, takarít, rendbe vágja az egész lakást zokszó nélkül, úgyhogy nagyon nagy mázlista vagyok.)
Az én férjem is segít, de amikor én magam is úgy érzem,hogy most aztán tényleg kellene, akkor nem feltétlenül és ha megkérem, nekem könnyen mond nemet ( a szomszédnak sosem ). Ő alapvetően nagyon rendes ember, mindent a helyén tart, oda tesz vissza és tényleg sosem kell utána pakolnom, kaja után elmossa a tányérokat meg ilyenek, de a véleménye szerint nekem csak annyi dolgom van amennyit magamnak csinálok- ergo ha én sütök, főzök,takarítok, mosok, teregetek és szoptatok egyszerre az nekem biztos úgy jó és nem zavar benne :) Azért ha hangosabban kiakadok néha, akkor tudok hatni rá:))
Mondjuk én sem zavarom az autó takarításban, fűnyírásban, fa metszésben, kapálásban stb stb ...
Megjegyzés küldése