Jó, menjünk. Az ötlet remek, mégis nehéz elindulni. Hideg van, és még túl sok a feladat! Később már a ház előtt futunk, sikoltozunk. Egyre jobb a hangulat. Lassan elfelejti az ember, hogy mindjárt fürödni kellene, előtte Bobival olvasni, és még ott a palacsintasütés is, amit muszáj megcsinálni, mert kenyeret nem hoztam, így a "szendvics vacsorára" project ma felejtős.
Ekkor a távolból (néhány házzal hátrébbról) apró, imbolygó alakok közelednek. Innét is, onnét is előbukkan két- három gyerek, és húzzák a szánkójukat rendületlenül. Összeáll a csapat, kalákában rohannak visítva, csúszkálva.
Rájövök, hogy rám már semmi szükség, mehetek fel a melegbe. Hurrá! De nem is! Inkább kár! Ők nevetnek, nekem pedig eszembe jut újra, hogy mennyi az idő, és hogy mennyi sok dolog van még hátra ma este. A gyerekeimet "elvették" tőlem az utca lakói, így nekem marad a meló. Beballagok a házba, persze senki nem veszi észre, hogy távozom. Sütöm a palacsintát, közben próbálok mosogatni, elintézek néhány telefont (Nem, nem csevegés. Pénzről van szó.), és az ablakon keresztül hallgatom a nevetésüket.
Amíg gyerek voltam, fel akartam nőni. Zavart, hogy másoktól függök, akik megmondják, mit tehetek, és mit nem. A felnőttséget szabadságnak képzeltem.
Mennyire irigylem most a gyerekeim szabadságát! Jól van, le kell feküdniük, mikor én mondom, meg kell tanulniuk a leckét, és azt is én határozom meg, mikor és hová mehetnek. Mégis most ők hancúroznak, én pedig kapkodok, hogy minden időre kész legyen. Ha hibáznak, számon kérem őket. Ha ügyesek, dicséret, és simogatás jár nekik. Ma még nekem akarnak tetszeni, nem saját maguknak.
Nem tudom, mi a nehezebb. Gyerekként a szüleinknek megfelelni, vagy felnőttként saját magunkkal kiegyezni...
Ekkor a távolból (néhány házzal hátrébbról) apró, imbolygó alakok közelednek. Innét is, onnét is előbukkan két- három gyerek, és húzzák a szánkójukat rendületlenül. Összeáll a csapat, kalákában rohannak visítva, csúszkálva.
Rájövök, hogy rám már semmi szükség, mehetek fel a melegbe. Hurrá! De nem is! Inkább kár! Ők nevetnek, nekem pedig eszembe jut újra, hogy mennyi az idő, és hogy mennyi sok dolog van még hátra ma este. A gyerekeimet "elvették" tőlem az utca lakói, így nekem marad a meló. Beballagok a házba, persze senki nem veszi észre, hogy távozom. Sütöm a palacsintát, közben próbálok mosogatni, elintézek néhány telefont (Nem, nem csevegés. Pénzről van szó.), és az ablakon keresztül hallgatom a nevetésüket.
Amíg gyerek voltam, fel akartam nőni. Zavart, hogy másoktól függök, akik megmondják, mit tehetek, és mit nem. A felnőttséget szabadságnak képzeltem.
Mennyire irigylem most a gyerekeim szabadságát! Jól van, le kell feküdniük, mikor én mondom, meg kell tanulniuk a leckét, és azt is én határozom meg, mikor és hová mehetnek. Mégis most ők hancúroznak, én pedig kapkodok, hogy minden időre kész legyen. Ha hibáznak, számon kérem őket. Ha ügyesek, dicséret, és simogatás jár nekik. Ma még nekem akarnak tetszeni, nem saját maguknak.
Nem tudom, mi a nehezebb. Gyerekként a szüleinknek megfelelni, vagy felnőttként saját magunkkal kiegyezni...
Látványos képsorozatok gyerekekről, hóról, kutyáról... Minden olyan, amitől akár el is alélhatok.
4 megjegyzés:
De sajnálom, hogy csak feketéseget láttam! A hangok alapján remek a hangulat! :) Hogy ez hogy hiányzik nekem.
Látványos! Érted :-)
Értem, értem, csak elképzeltem a rohangászó kölyköket, milyen jó lett volna látni is. :)
:-(
Megjegyzés küldése