Utazunk!

Pénteken Pestre megyünk.
Atibi, meg én.
/Ez persze meg sem közelíti azt a történetet, mikor Pestre megyünk mr. Darcy meg én, de hát azért várhatóan nem lesz ez az út sem kalandoktól mentes. (Jaj, de szép volt, mikor mr. Darcy kiterítette a motorházra a térképet! Tépte a szél, cibálta, ő meg szétterpesztett karokkal próbálta lefogni, és ordított: Fogalmam sincs, hol vagyunk! Most azonnal hazamegyek!
Én eközben visítva röhögtem.)/
Szóval Atibi ragaszkodik hozzá, hogy majd ő elvisz engem a belvárosba, aztán kirohan a város szélére, hogy elintézzen céges ügyeket, aztán visszajön értem, és aztán együtt megyünk még valahova. Egyáltalán nem akar beleegyezni, hogy egyedül közlekedjek a városban. Szerinte ugyanis öt lépés után annyira el fogok tévedni, hogy még jövő héten is eszeveszetten fog keresgélni az egyirányú utcák közt bóklászva. Úgy lesz jó, hogy ő kirak a sarkon (vajon melyiken?), és onnét el sem mozdulok. Ott beszélgessek Daniellával, meg se mozduljak, el ne lépjek bármerre is! Ő meg majd jön.
Jólesett ezt az aggódást hallani. Gondoltam, törődik velem. Hamarosan azonban kiderült, hogy egyáltalán nem az én eltévedésem a fő problémája, hanem az ÖVÉ. Mert ha én elmászkálok, akkor ő nem fog megtalálni. Elvégre AZT nem ütheti be a GPS- be, hogy "Doris"! Mozgó célpontot nem tud követni a szerkezet. Azt meg, hogy metróra üljek, egyenesen megtiltotta. Egy metró alá be lehet esni ugyanis. Vagy az ajtaja odacsíphet, miközben betuszkolom a testem... Amúgy sem látok ki az ablakon, hogy tudjam, hol kell kiszállni... Különböző rémtörténetei vannak ezzel kapcsolatban.
Úgy látom, Atibi kissé aggodalmaskodó jelenleg. Túlparázza a ránk váró kalandokat. Nyilván azért, mert hozzászokott az aggódáshoz, mikor évekig volt egy lakótársa, akit a róla szóló történetek alapján egyszerűen úgy jellemeznék, hogy vicces, kellemes, szórakoztató, ezzel együtt bolond(os) nőszemély.
Nos, tegnap mondta éppen, hogy vészesen emlékeztetem erre a volt lakótársra.