Rettenetes gyanú költözött a fejembe. Olyan gyanú, amire nem is akar az ember- egy anya- gondolni. Én viszont még akkor elhatároztam, mikor az első gyerekemet vártam, hogy reálisan fogom a fiaimat nézni... Nem leszek olyan, aki mindig a külvilágot hibáztatja, és felmentéseket keres a csemetéinek. Úgy gondoltam, ha "rosszak" lesznek, akkor azt is látni fogom, és ha... jaj, ez legszörnyűbb!... Ha nem lesznek okosak, hát azt is elfogadom.Lett, ugye a Nagy. Ment minden, mint a karikacsapás: bébik gyöngye, ártatlan szépség, csend, nyugalom. Aztán megtanult olvasni egyedül, eminens lett az iskolában, körbehordták a fogalmazásait... én meg fürödtem a dicsőségben, és hálás voltam neki, hogy ilyen jól mennek a dolgok.
Jött Okoska fiam. Nyüzsis, kibírhatatlanul mozgékony, de OKOS. Ez előtt a tény előtt minden felnőtt fejet hajt. Hipp- hopp, vág az esze, szépen ír, szépen beszél... ebbe nem lehet belekötni.
Bobi elsős. Nem megy neki. Különös a természete, az egy dolog, ráadásul még mindig "baba". Erről én is tehetek. Mivel ő a legkisebb, elfelejtettem, hogy időközben ő is felnőtt. Még ma is segítek neki öltözni, ügyelni a dolgaira, néha ringatom, ő pedig azt mondja, soha nem akar felnőni. Azt mondja, ő akkor is baba lesz, ha majd igazi felnőtté válik. Akkor legalább mindig velem lehet.
Nem megy tehát az olvasás, amely jelenleg nem egyéb, mint hangok összekapcsolása képek alapján, vagy szavak hangokra bontása, azaz értelmetlen makogás. Nem érti, hiába vergődünk vele. Én meg ingerült vagyok, formálom a számmal a betűket: Hát nem igaz, hogy nem hallod! Végül elfáradok, és szomorúan nézek rá. Látja a szememben, hogy most nem jó baba. Hogy arra gondolok, talán buta.
Mr. Darcy is aggódik.
Anya nem aggódik. Jó, hogy beszéltem vele. Elmesélte, hogy amikor kicsi volt, sokáig éppen így nem értette ezt az egészet. Gyakorolt éjjel- nappal, de hiába. Látta a szülei szemében a tehetetlen dühöt, hogy hiába minden erőlködés, ez a gyerek menthetetlenül ostoba, mert nem érti, nem és nem... ez már soha nem fog olvasni. A pici Anya pedig félt, izgult, akart, máskor meg feladta, és elfogadta, hogy nincs mit tenni, ő már ilyen, és kész. Ilyen buta. Aztán mire leesett a hó, valami történt. Egy napon üldögélt a konyhában, Mama piszkálta a sparhelt parazsát, és Anya elkérte az olvasókönyvet. Felütötte, odaillesztette az ujját a betűkhöz, és elkezdte összeolvasni őket. Szépen, folyamatosan. Mama összecsapta a kezét, felragyogott, és végre eltűnt a szeméből az addigi lemondó fénytelenség.
A tél meghozta a változást.
Ez ad reményt nekünk is. A tél. Gyakorlunk Bobival, este pedig úgy búcsúzom tőle: Meglásd, karácsonyra menni fog. A karácsony megold mindent. Olyankor még a levegő is megváltozik, és ha nagyon akarod, sikerülhet bármi.
Ebben hiszünk, mikor cirógatom, ringatom esténként.
Az én kicsi, okos babámat.
8 megjegyzés:
Doris, ne csináld ezt velem, megbőgettél.
Kár, hogy ezt az első osztályt nem lehet csak úgy átugrani. Nálunk most épp nincs gond, vagy csak én nem figyelek eléggé oda. Mindent megcsinál Vió elsőre, csak épp elég rondán ír (nagyon rondán), de továbbra is nagyon szépeket és szépen rajzol. Imádom.
no para Doris! többtucatszor láttam már, ahogyan pénteken még nem érti a gyerek, aztán összeáll a kép hirtelen, és hétfőn már olvas.
azt szoktam mondani, hogy addig is, ha halad, akármilyen lassan is, de jobban megy neki, mint egy vagy két hónapja, akkor az már pont jó.
(a gyerekek: 5-6 évesek és két nyelven tanulnak olvasni.)
annyira értem!!!!
Banyuc: Csak így tovább. Nagy szerencse, hogy ilyen jól mennek a dolgok.
Füles: z a legjobb, hogy évekig tanítottam, és láttam ezt a helyzetet. Láttam viszont olyan gyerekeket, akiknél soha nem jött el az áttörés. Mikor az ember rossz passzban van, eszébe jut, hogy hátha az ő gyereke lesz az éppen, akinek soha nem fog menni. De reméljük a legjobbakat.
Daniella: Tudom, hogy nálatok is él a probléma :-(
Gyanítom, nem kellene aggódnod. Csak szokatlan. Hogy épp a saját.
Elmeséljem? Harmadik gyerek vagyok.
Mesélj! Te sem akartál felnőni? Külön rajzoltad magad a családodtól? Sírtál minden apróságért, és sose volt elég semennyi ölelés? Sumákoltál, és rágtad a körmeidet? Ajaj, nincs könnyű helyzetben, pedig annyira szeretjük.
Nem, engem sikeresen nem volt ideje anyámnak nevelnie.
Ma ennek előnyeit élvezem, miközben a környezetem kissé furcsának lát.
Na és?
Egyébként én mindig ragaszkodtam a csordához, ez nekem új, hogy külön látja magát.
Néha azt gondolom, az enyémek hálásak lennének, ha nem volna időm nevelni őket :-)
Lehet, hogy ebbe a nagy nevelésbe zizzennek bele?
Megjegyzés küldése