Néhány napja érlelődik bennem egy bejegyzés arról, hogy tulajdonképpen egészen jól vagyok mostanság. Ebben a szösszenetben gondoltam ecsetelni, milyen nagyszerűek a kölkeim (kisebb zökkenőktől eltekintve), harmonikus házasságban élek (kisebb zökkenőktől eltekintve), élvezetes munkám van (kisebb zökkenőktől eltekintve), ráadásul három év nem tudatos, ámde szívós és kitartó ügyködésének köszönhetően IGEN, most megkaptam azt a munkát is, amire nagyon vágytam (nagyjából gyerekkorom óta).
Szóval gondoltam, áradozok egy pettyet arról, hogy belső harmónia, meg derű és jókedv, meg olyanokról, hogy az ember bármit elérhet, csak hinni kell benne. Úgy terveztem, felvidítok mindenkit, lelket öntök a bánatosakba, és erőt adok a hitetleneknek ezzel a boldog irománnyal.
Aztán ma mr. Darcy szólt nekem, hogy rendszeresen felébred éjszakánként, mert hangosan csikorgatom a fogaimat.
"Mit árul el a csikorgatás?
Azt a tehetetlenséget tükrözi, amit az ember indulatai elfojtásakor érez. Rávilágít, hogy ha az agressziónkat nem merjük elismerni vagy higgadtan kifejezésre juttatni. Fogcsikorgatás leginkább gyerekeknél, illetve autoriter viselkedésű személyekkel szemben tehetetlen felnőtteknél fordul elő. Az elfojtott szembenállást, tiltakozást, agressziót a nagyobb hatalmú szülővel, főnökkel és partnerrel szemben ezúton vezeti le az érintett."
Nos, ezek után nem mondok semmit.
Azt hittem, jól vagyok...
3 megjegyzés:
Hű, micsoda ismerős szituáció.
ööö, én úgy tudom, hogy a derékfájósak csikorgatnak éjjelente..
Van az is. Nemcsak a derekam, az egész gerincem szét akar szakadni reggelente. Szóval csak ennyi? Nem is vagyok depressziós? HUrrá!
Megjegyzés küldése