Hűvös napok

Itt az ősz, a hűvös.
Ilyenkor elememben vagyok. Feltámad a nőiségem, öltözködök, sminkelek, élvezem a színeket.
Nyáron soha nem járok rövid szoknyában, kisnadrágban. Nem, mert zavar, ha nem vagyok eléggé felöltözve, az is zavar, hogy kilátszik a lábam. Viszont a hidegben vastag, színes harisnyát húzok, arra aztán mehet minden. Bordók, barnák, vörösek. Mások fázósan begubóznak, én elkezdek kitágulni. Főképp, ha még a nap is kisüt. Szúrósan, keményen világít, szó szerint égeti a leveleket, amik ettől szinte ragyogóvá válnak.
Megérkeztek a cinegéim is. Csapatostul csivitelnek a ház körül, és naphosszat hordják a magokat. Egész nyáron volt kint nekik élelem, csak, hogy tudják, vagyunk, itt vagyunk, számíthatnak ránk, de amíg meleg volt, nem nyúltak semmihez. Összeszedték, ami kellett, mutatták magukat a lombok közt, de eszükben sem volt a könnyebb utat választani. A múltkori nagy hideg azonban ráébresztette őket is, hogy a nyárnak visszavonhatatlanul vége van, ideje készülődni a zordabb időkre.
Ha kimegyek a teraszra, éppen látjuk egymást. Üldögélnek az eperfa ágain, és várják, hogy sorra kerüljenek az etetőnél.
Látnak engem, de nem félnek. Én pedig gyönyörködöm bennük. Nyáron észre sem venni őket, aztán ahogy a világ kezd megdermedni, egyre feltűnőbbé válik a szépségük. Mire a karácsony megérkezik, ők lesznek, akik a kiürült határban az életet jelképezik.
Alig várom a telet. Reméljük, ropogós lesz, tiszta, fehér. Mi, emberek pedig puhán, színesen röpködünk majd a hó tetején.


Illusztráció: Szegedi Katalin