Igazán azt sem tudtam, hogy ki is ő valójában. Csak azt tudtam, hogy szerkeszti a lapot, és azt mondta, irkáljak neki. Jól meg akart ijeszteni azzal, hogy ő nagyon kritikus. Majd lehet, hogy jól megmondja a véleményét. Nem baj, nem bírom a kritikát, mondjad csak.
Nem mondott semmit, csak közölte az írásom, és kért még.
Azért jó lett volna, ha mond valami. De hallgattam, nem kérdeztem semmit.
Most, a negyedik cikkem után azt mondta, számít rám, mert szereti az írásaimat.
Végre mondott valamit. Valami odavágós kritikát.
Nahát. Örülünk ennek, nemdebár?
Furcsa az élet, akárhogy nézem. Néha semmiségeken múlik, hogy mi lesz a következő lépés. Azt hisszük, nem is számít valami, aztán éppen az fordít minket egy új irányba. Mondjuk, kimész egy kiállításra, adsz egy interjút, segítesz valakinek, és megjegyzed, hogy grafomán vagy. Tépelődsz előtte, mert nem akarsz nyomulni, de közben az is eszedbe jut, hogy ha hallgatsz, lehet, hogy az egyetlen esélyed veszíted, hogy a közelébe kerülj valaminek, amire vágysz. Ezért szép halkan szólsz inkább, és ettől elindul valami.
Milyen kevésen múlik... És hányszor nem szóltam régebben embereknek... Hány lehetőséget vesztegettem el, csak azért, mert hallgattam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése