Fogat fogért...

Azt mondja Ákos fiam, őt MEGHARAPTÁK az iskolában.
Megharaptak???
Meg. Mer' ők összevesztek K- val, és a gyerek belevert a fejébe, aztán megharapta a karját.
Míg erről mesélt, én vezettem, agyaltam, hogy a boltból mit is szedjek össze, a rádió bömbölt az arcomba, ráadásul mr. Darcy is hívott.
- Na, képzeld el, Ákost megharapta K. a suliban.
- MEGHARAPTA???
- Na ja.
- És a tanítónő mit csinált?
- Ákos! Zs. néni mit mondott?
-...
- Nem tudja. Nem mondta el neki, hogy mi történt.
- Hm. Itt az anyja, lehet, hogy beszélek vele.
- Jaj, ne már! Nem kell beszélni, ez az ő ügyük. Nem kell beleavatkozni!...

Ismerem a fiamat. Volt már, hogy engem is annyira felidegesített, hogy legszívesebben megharaptam volna. Könnyen lehet, hogy K. is elveszítette a türelmét, és ezért figyelmeztetőleg harapott. Ha a fiam nem szólt senkinek, ráadásul most is ordít a hátam mögött, hogy EZ AZ Ő ÜGYÜK, akkor nem kell beleszólni. Ő elintézte (nem akarom tudni, hogyan), megbeszélte (remélem), tehát a téma le van zárva.
Elhessintettem a gondolatot, majd el is felejtettem (természetesen), mikor aztán az esti fürdésnél szépen ívelt, bekékült sebet pillantottam meg a gyerek karján. Pontosan kirajzolódó fognyomok sorakoztak egymás mellett a húsba vágódva. Ártatlan gyanakvással kérdeztem:
- Te Ákos! Mi ez a karodon?
- Hát tudod, mondtam! Ahol K. megharapott.
Ekkor az anyatigris feléledt bennem. MEGHARAPOTT??? Ennyire??? Hát normális ez a gyerek? Na, csak kapjam el! Ízekre szaggatom, az egyszer biztos! Holnap bemegyek, és én fogom leharapni a fejét kíméletlenül.
- Anya, ne már! Mondtam, hogy ezt én már elintéztem.
Gyanús. ELINTÉZTE... Nem, nem akarom tudni, hogyan.